Szent X. Piusz pápa hitvalló ünnepe
Szent Mihály havának harmadik napja
Instaurare omnia in Christo – megújítani mindent Krisztusban. Ez volt az „E Supremi” kezdetű programadó enciklikájának az Efezusi levél (I: 10) ihlette jelmondata, mely egész pápaságát meghatározta. Már a megválasztása sem ment zökkenőmentesen. A szabadkőművesek jelöltjét – Rampolla bíborost – csak I. Ferenc József ausztriai császár és magyar apostoli király Jan Puzyna bíboros, krakkói püspök által benyújtott vétója alapján sikerült az utolsó pillanatban kiütni. Ezzel lehetővé vált, hogy a szegény származású, szentéletű Giuseppe Sarto velencei pátriárkát megválaszthassák.
A Lángoló Tűz tudta, hogy a valódi egyházi megújítás nem az ekkorra már gyakorlatilag minden néhai katolikus államban diadalmaskodó szekularizmushoz való hozzásimulás által lehetséges, hanem az Egyház belső megújulása által. Ennek három pillére a tiszta istentisztelet, a tiszta tanítás és a tiszta papság.
A TISZTA ISTENTISZTELET
„Az Oltáriszentség pápája” nagyon jól tudta, hogy az Egyház minden megújulása csakis a golgotai keresztáldozatból kiáramló kegyelem forrása által lehetséges, mire mint csúcspontra irányul az Egyház minden tevékenysége. Gyermekkorában elsőáldozáshoz 12 és 14 éves koruk között engedték a gyermekeket. A továbbélő janzenista szemlélet elhomályosította, hogy a szentáldozás nem csupán elérendő célja az életszentségnek, hanem kiinduló forrása. Ha az ártatlan gyermekeket, kik már a megkülönböztetésre eljutottak, vagyis van olyan fokú erkölcsi felelősségük, hogy képesek tudva és akarva halálos, a természetfeletti kegyelmi életet kioltó bűnt elkövetni, szükséges, hogy a szentáldozásból erőt nyerjenek a bűn leküzdésére. Gyermekként nagyon vágyott a szentáldozásra, s kisgyermekként a városukba látogató püspököt kérlelte szülei segedelmével, hadd járuljon szentáldozáshoz. A püspök azt mondotta neki: „Nem lehet a törvény miatt. De hallod-e kisfiú! Ha pápa leszel, meg tudod változtatni a törvényt!” Elámult a kisfiú hitén és vágyódásán a mélyen megrendült püspök. Pápaként 1905-ben engedélyezte, hogy a lelkivezető engedélyével bármely krisztushívő, aki volt már elsőáldozó, előzetes kegyességi gyónás nélkül is naponta magához vehesse a szentséget. (A kegyességi gyónás azt jelenti, hogy a bocsánatos bűnt gyón meg az illető, amit egyébként gyónás nélküli vezeklésekkel is eltörölhető, bár nem olyan könnyedén, mint szentgyónással.) 1910-ben pedig engedélyezte, hogy a megkülönböztetésre eljutott gyermekek magukhoz vehessék a szentséget, vagyis a szentáldozáshoz való engedés kánoni korát leszállította: a 12. életév helyett már a betöltött 7. életévtől fogva lehetett a gyermekeknek szentáldozáshoz járulni. Ő maga azonban az eucharisztikus kenyér megkülönböztetési tudásával bíró négyéves gyermeket maga is megáldoztatott idézvén az Üdvözítőt: „Engedjétek hozzám a gyermekeket!” Antonio Gramsci, a kulturális forradalom marxista teoretikusa szerint Szent X. Piusz pápának ez a két döntése minden dörgedelmes antimodernista enciklikájánál nagyobb akadályokat gördített a marxista forradalom győzelme elé. Az ártatlan kisgyermekeknek az angyalok eledelével való találkozása nem csupán a természetfeletti rendben, hanem a természetes rendben életre szólóan megpecsétel. Beszédes ezzel kapcsolatban a száműzött Napóleon vallomása, mikor arról kérdezték, mikor volt a legboldogabb életében, mikor volt hatalma csúcsán. Azt válaszolta, hogy akkor, mikor elsőgyónása után tizenkét évesen először járult szentáldozáshoz. Hozzáfogott a liturgia megújításához, ami azonban nem tönkretételt, korszellemhez való igazítást jelentett, hanem a szent és isteni liturgia szétverése nélkül annak újra élővé tételét. Ő fogalmazta meg, hogy „ne a misén imádkozzunk, hanem a misét imádkozzuk”. Ha van lehetősége a laikus híveknek, akkor a legtökéletesebb népájtatosságot végezzék, kapcsolódjanak bele a kóruspapság énekeibe, és a rájuk tartozó akklamációkra válaszoljanak. A gregorián zenét is tetszhalott állapotából feltámasztotta. elrendelte annak elsőbbségét minden műzenei stílussal szemben, és megengedte, hogy laikus (de nem vegyes!) kórusok azokat énekelhessék a szentmisén. Zsolozsmareformjával a papság életviszonyaihoz alkalmazkodva annak hatékony elvégzését elősegítette. A vasárnapokra helyezett ünnepeket más dátumokra helyezte, hogy a liturgikus év elsődleges üzenete felszínre kerüljön. Törvényt hozott arról is, hogy a vasárnapokon lehetőleg mondjanak rövid homíliát a papok a szentmisében a szentmise olvasmányai alapján, hogy ezáltal is liturgikusabb legyen a prédikáció, maga „a” liturgia tanítson. Tudta, hogy a szent liturgia az a tiszta forrás, ami áll vagy bukik az Egyház megújulása: golgotai keresztáldozat jelenvalósításából indulhat minden igazi és nem hamis reform.
A TISZTA TANÍTÁS
A modernizmus eretneksége trónra lépésének idejére teljesen elfertőzte az Anyaszentegyházat. A »modernizmus« nem időszerűséget (»actualitas«) jelent. Nem azt jelenti, hogy mivel félezer éve a misszionáriusok hajón mentek Afrikába, ma is azzal, és ne repülővel menjenek. A technikai hatékonyságnövekedés a teremtésbe rejlő természetes potencialitás kibontakozása. Ez azonban semmiképpen sem »progressio« (haladás) eszmei és szellemi, pláne nem a természetfeletti rend tekintetében. A »modernizmus« egyfajta korimádat (chronolatreia), miszerint csak aktuális (egzisztenciális) igazság van, nincsenek tértől és időtől független igazságok. Ezzel a szellemi preszuppozícióval a kereszténység alapjait kezdte ki. Nem olyan, mint bármely korábbi eretnekség, mely a hit egyik, vagy másik cikkelyét tagadja, hanem „minden eretnekség foglalata”. Bár az egyes modernisták különböző területen fejtették ki a tevékenységüket, mindnek két közös jellemzője van. Az egyik a »nominalista szkepticizmus« miszerint nincsenek egyetemes terjedelmű fogalmaink, csak egyetemes terjedelműnek tekintett szavaink, melyek csupán csoportos szubjektív konvenciók. E szkepszis szerint, ha vannak is objektíve igaz egyetemes fogalmak (universale // universalia), azokat az ember képtelen megismerni az értelmi tevékenysége révén. Ezért a „hit”, „kegyelem” stb. szóalakok mindig más és más értelmet nyerhetnek, nincs objektív értékük. Ebből következik a másik közös jellemzőjük, mely a »történeti relativizmus« névvel illethető. E szerint az, hogy mit tartanak igaznak eszmei téren, csupán a történelemben változó konvenciók, és ahhoz, hogy egy eszme „élő” legyen, a korszellemmel kell házasodnia, ha hamar meg is özvegyül. A modernizmus tagadja a természetfeletti kinyilatkoztatás lehetőségét, a Szentírás sugalmazottságát, hisztériokritikai áltudományossággal próbálja a Szent biblia hitelességét aláásni. Nem véletlen, hogy előbb a Szent Offícium kiadta a „Lamentabili Sane Exitu” kezdetű rendeltet, mely főképp a szentírástudományi modernizmust ítélte el, majd ugyanazon évben (1907) maga Szent X. Piusz pápa kiadta „Pascendi Dominici Gregis” kezdetű enciklikáját a modernizmus tévelye ellen. Két okban összegezte a modernizmus tévelyének felbukkanását. Az egyik szubjektív és erkölcsi: a gőg. A másik objektív és értelmi: a skolasztikus bölcseletben való járatlanság. Abban a skolasztikus bölcseletben, amit az elmúlt hatvan évben lekicsinyeltek, száműztek a katedrákról, hazugságokkal próbálták nevetségessé tenni a neomodernisták. A szenttamási »intellektuális optimizmus« szemben a modernizmussal hirdeti, hogy a lényegileg változatlan valóságot a lényegileg változatlan emberi szellem képes a belőle merített és analóg ismeretetek tartalmazó fogalmak segítségével megismerni. Ezen az alapon felépíthető a biztos ismereteket, vagyis igazságot nyújtó természetes értelmi ismeretrendszer, „a” bölcselet, vagyis a philosophia perennis. Ezen természetes értelmi ismeretrendszerre mint „szolgálóleányra” pedig felépíthető a tudományok királynője, a természetfeletti ismeretrendszer – „a” teológia. Nem „vélemények” és „modellek” halmaza, hanem belső passzív ok által igazolt értelmi ismeretrendszer – tudomány. ez pedig nem valami „merev” rendszer, hanem olyan rendszer, mely szervesen, a már megismert igazságok fényében képes tovább fejlődni. Maga Szent X. Piusz pápa ennek érdekében 1910-ben kiadta a „Sacrorum Antistitum” kezdetű motu proprio kibocsátotta apostoli levelét mely tartalmazza az az antimodernista esküt, melyet minden katolikus papnak, szerzetesnek és professzornak le kellett tennie, és írásban foglalva aláírnia… …egészen 1967-ig. 1914-ben, nem sokkal halála előtt pedig a „Postquam Sanctissimus” rendeletével a katolikus egyetemek és szemináriumok számára kibocsátotta a 24 tomista tézist, mint a szenttamási metafizika biztos alapvetését. Megalakult továbbá a »Sodalitium Pianum« (Szent V. Piusz Társulat), hogy az Egyházba beférkőzött modernista hálózat ügynökeit lebuktassa, és feljelentse őket Rómába. 1921-ben sajnos feloszlatásra került, aminek súlyos következményeit ma is nyögjük. A modernizmus nem semmisült meg, csupán illegalitásba vonult, hogy a neomodernista válság eddig sohasem tapasztalható módon felforgassa az Anyaszentegyházat. A Lángoló Tűznek azonban nem csupán a klérus képzésére volt gondja, előmozdította a hívek rendszeres katekézisét, ennek érdekében 1905-ben kiadta híres katekizmusát. Minden hívőnek, a laikus híveknek is, ismerniük kell hitüket, képezniük magukat annak ismeretében lehetőségeikhez képest. Ezt próbálta előmozdítani szintén a nagy szent pápa.
A TISZTA PAPSÁG
A tiszta istentisztelet és a tiszta tanítás a tiszta papság feltétele. A papság lelki életének két pillére az odaadó áhítat a legméltóságosabb Oltáriszentség iránt, és a buzgó kegyesség a Boldogságos Szűz iránt. Ez a lelkület az alapfeltétele annak, hogy a pap a papság áldozati, szenttétevő és atyai jellegét saját életében is valósággá tegye, amint az a szentmiseáldozatban megjelenik. A tiszta katolikus tanban való szilárd állhatatosság, az azon alapuló tanítása a híveknek a másik oszlopa a tiszta papságnak. Mindkettőt az általa elkezdett kánonjogi reformokkal igyekezett elősegíteni, ami végül a kánonjogi kodifikációhoz, a Kódex 1917-es megszületéséhez vezetett már megdicsőülése után. Halála után testét nem balzsamozták be, mégis épségben maradt, amint a boldoggá avatásakor kiderült sírja felnyitásakor, amely boldoggá avatáson 100 000 hívő vett részt a Szent Péter téren, majd három év múlva a szenttéavatásán 800 000 hívő. Nekünk, híveknek is kötelességünk külön imádkoznunk papjainkért, szeminaristáinkért, hivatásokért, a püspökökért és a mindenkori pápáért. Engesztelni az ő esetleges lanyhaságukért, hitbéli modernizmusukért, szentségi slendriánságukért Szent X. Piusz pápa közbenjárását kérve.
A neomodernizmus tombolása közepette katolikus kötelességünk Szent X. Piusz pápa örökségét magunkra véve a szentségi életben és a katolikus hit ismeretében növekednünk. Nem véletlen, hogy a neomodernizmussal szemben kérlelhetetlen Marcel Lefebvre érsek 1970. november 1-én megalakult paptestvérületét a Lángoló Tűz oltalmába ajánlotta.
Sancte Pie Decime, gloriose patrone, ora pro nobis!
