„Nem minden, aki mondja nekem: Uram, Uram! megyen be mennyeknek országába, hanem, aki Atyám akaratát cselekszi, az megyen be mennyeknek országába” (Máté 7,21).
a) Jézust szeretjük, ha kegyelmében élünk. A kegyelem a „semen Dei”, Isten-csíra; isteni élet lekötött erőképen; istenülés kikezdésképen! Ez a lekötött erő föl-fölszabadul; ez a csíra csírázik s bontogatja szikeit, kialakul az Isten-csírából a természetfölötti ember, kialakul termete, arca: a Krisztus-arc. Ez a reális természetfölötti erőkészlet Jézus kincse bennünk, ő adja; ahol az nincs, ott neki sincs része, nincs otthona. Ezek a lekötött, természetfölötti erők öntudatunkba lépnek a hit gondolataiban, a meggyőződés erejében, az érzések nagylelkűségében, vonzalmakban, vágyakban, ragaszkodásban. A kegyelemből való a kegyelmes, vagyis isteni érzület. Azért sürgeti Jézus a kegyelmet. Mit akarunk tehát kegyelem nélkül? Hogyan fejlődjünk, ha az Isten-csíra, ha Jézus ereje nincs bennünk? Mit dolgozunk, ha levegőt faragunk? Füst, levegő, köd, illúzió lesz életünk! Járjon át ez érzés! Kegyelem szeretete s a bűn gyűlölete Jézus szívverése bennünk!
Ne mondjátok, hogy értitek Jézust, ha nincs bennetek az Isten-csíra, ha a kegyelmet nem becsülitek. A komoly keresztény öntudatnak mindenekelőtt arra van gondja, hogy a megszentelő malaszt állapotában legyen.
b) Jézust szeretjük, ha e kegyelmi életet öntudatos, őszinte barátsággá fejlesztjük. Jézus a mi barátunk, s nemcsak hogy el nem szakadunk tőle, hanem még megszomorítani sem akarjuk, oly közel áll hozzánk; szemeinkben nálánál senki sem szebb, senki melegebb, ragyogóbb, bensőségesebb; az ő lénye átjár, lefog minket; csoda-e tehát, hogy a világ le nem hűt, el nem tántorít, csoda-e, hogy el nem felejtjük őt, s e lélekegységben készakarva bocsánatos bűnt sem követünk el. Az ilyen fejlett, meghitt szeretet az alázat nyomain jár, mert odaadó, simuló, gyengéd érzés. A bárány szelídségével simul a jó pásztorhoz, mellette szorong, keze érintését, simulását lesi, háláját boldogságában mutatja ki. Hogy bántaná őt meg?! Megbántani? minek? Hisz ez boldogtalanság, ez leggyengédebb érzelmeink elleni erőszak volna? Nem megbántani, hanem szeretni! Diliges Dominum Deum tuum! E hűséges, édes barátságban könnyű pontosan teljesíteni kötelességeinket, jóindulattal lenni, nem hazudni, elnézőnek, okosnak, kiméletesnek lenni; az egész életet a reggeli mosakodástól az esti lefekvésig krisztusilag stilizálni; családot, hivatást, munkát isteni színvonalra emelni érzéseink révén, s az élet apró követelményeinek fölényes s meleg lélekkel megfelelni.
c) Püspök, próféta, csodatevő elveszhet, ha csak a hivatás s a hivatal kegyeire támaszkodik; mindenkinek a megszentesülést, a tökéletesbülést kell magában fokoznia. Mily nagy baj s botrány az, ha a „hivatalosak” nem szentek; hiábavaló az Uram-Uram szó ajkukon, s az Isten szimboluma ruháikon; a fölséges Úr az isteni értéket keresi a fényes takarók alatt. Mindenkinek szól az is, hogy ne bízzunk az áhítat lelkesülésében, mikor tetteinkkel nem szolgáljuk az Urat. Isten akaratát tedd, tökéletességedet azon mérd; úgy leszesz reális ember; önámítás az, ha könnyekben, megindulásokban, elérzékenyülésekben keresünk tökéletességet s a tetteket mellőzzük.