„Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: ne paráználkodjál” (Máté 5,27).
a) E régi törvénnyel szemben gyönge a világ. Barbár módon töri a tisztaságnak finom érzékét. Virágában sorvasztja el s emészti föl az ifjúságnak erőit, kiapasztja ideális vonzalmainak forrásait, letöri poézisét. Elfogy a tiszta vérrel az életerő, s az ifjúságról panaszolhatjuk föl a legkeservesebb elegiát: cinis est cor ejus, hamu a szíve, nyál a vére. A tisztátlanság eltompít az eszmények iránt. Pedig mindennek oda kellene irányulnia, hogy az eszményi irányt szolgálja; természetnek, oktatásnak, művészetnek, gimnasztikának a vallással kezet kellene fognia, hogy a tiszta, erkölcsös életet segítsék kifejlődni, hogy testben fegyelmezett, lélekben öntudatosan fölényes, ösztöneivel szemben uralkodó, parancsoló egyéniséggé fejlődjék az Isten minden gyermeke. Erre iparkodom én, s ha törik-szakad, tettben akarom kiváltani egy néha csikorgó, de mindig győzelmes akaratnak érvényesülésében az Isten parancsát s az Isten kegyelmét.
b) Parancs nincs kegyelem nélkül. Ha Isten parancsol, akkor erőt is ad hozzá, s nekünk először is mélységesen meg kell győződve lennünk, hogy valamint inkább meg kell halnunk, mint egy bűnös gondolatba öntudattal beleegyeznünk: úgy az Isten kegyelmet ad mindenkor, hogy minden kísértést legyőzzünk. Ez a meggyőződés imává magasztosul, valahányszor a tisztaságnak nagy kötelességére s tüzes harcaira gondolunk; s valahányszor e harcokba belekeveredünk, imádkozzunk, hogy elteljünk Isten-félelemmel s a bűn utálatával. Imádkozzunk, hogy erőnk legyen legyőzni a kísértést. Süssük le szemeinket s magunkba térve mondjuk: Uram, segíts meg! Másodszor nevelnünk kell magunkat a tisztaság nagyrabecsülésére, úgy hogy az Isten szent akaratát lássuk benne, mely a tisztaságot mint a természet s az erő fejlődésének kellékét s titkát köti a lelkünkre, úgyis, hogy a tisztaságért folytatott harcokban annak az akarati s jellembeli erőnek érvényesülését lássuk, mely föltétele a nemes érzésnek s egy szép, fennkölt, boldog belső világ kialakulásának. A tisztátlanság ugyanis alacsony, nemtelen érzést, a legmagasabb kultúrában is csak szemre való tisztességet nevel. A szentírás szerint „reprobus sensus”, alávaló, perverz érzés fejlik ki a tisztátalan lelkekben, mely ugyancsak bemutatkozik a modern szexuális túlingerültségben. Harmadszor ismerjük föl s ítéljük meg helyesen természeti ösztöneinket s mindazt, mi a tisztátlanságot élesztheti bennünk, s helyezkedjünk ezekkel szemben helyes álláspontra. Az alsóbb életnek két gyúpontja van: az önzés s az élvezetvágy. Az önzés megronthatja az érzelmeket, az élvezet megmérgezheti a testeket. Idomítani kell e természetes erőket, s az erény harmóniáját kell rájuk önteni a törvény formái által. Nem lehet az ösztönöket fölszabadítani, de le kell azokat győzni. A modern kor erőszak és erkölcsi tusák nélkül akar a szexualizmussal boldogulni, s lázas éjek álmaiban s az élvezeti mámor szenvedélyes kitöréseiben félrebeszél szabadszerelemről, új nemi viszonyokról, s ezáltal kielégítést akar önteni e mérhetlen vágyakba. Higgyünk ezzel szemben a krisztusi szónak: kardot hoztam s nem békét. Itt kard kell, itt vágni s győzni kell, azután lesz csak béke.
c) Nemesítsük érzékeinket, nevezetesen szemeinket, úgyis, hogy ne nézzünk s ne olvassunk semmit, ami izgat, úgyis, hogy a szép formákban mindig az Isten gondolatait keressük föl, a lelket. Az igazi szépség nemcsak érzeteket, hanem gondolatokat is fakaszt. Hány betegje, hány bolondja van a szép testnek; a szépség kultusza gyöngít, ha csak a fölületen reng; nekünk az érzéki forma szépségében mindig a lelkileg jelentőséges, a megindító, a szívreható elemet kell tekintenünk. Gondoljunk továbbá arra, hogy a tisztátlanság tönkreteszi az igazi, szép szeretetet s szerelmet; profanálja a lelket, s lehúzza azt a vak, őrjöngő szenvedély szégyenébe; degradálja önmagát s azt, akit szeret s megfosztja az önbecsülés s az észszerűség boldogító öntudatától. Testvéreim, szorítsuk az állatias, az ösztönös elemet az erény, a fegyelem formáiba. Harcoljunk, küzdjünk, s hogy harci kedvünk legyen, ihlessen az Isten-félelem s az Isten-szeretet. Imádkozzunk kísértéseinkben s járuljunk Jézushoz a szentségekben. A gyónás s a szentáldozás egymaga képes tiszta nemzedéket nevelni, ha azt nagy öntudatossággal s mély hittel végezzük. Ime, az angyalok kenyere, a küzdő vándorok eledele, angyaliakká lesznek általa az élet utasai!