„Amint pedig megszünt szólani, mondá Simonnak: vidd a mélyre…” (Luk. 5,4).
a) E mélységek saját lelkünkben nyílnak. Állunk a végtelen tornácaiban; e tornácok fölségesek; e tornácban üti fel trónját a tudomány, s beszél arról, ami igaz és való; a művészet itt tárja elénk a harmóniák játékát; az élet itt zsibong, az a mély ösztönű s mégis kimondhatatlanul felületes élet. Innen nézzük a csillagvilágot s megértjük, hogy ragyogó flottán evezünk; admirális hajónk a nap. Földünk, Merkurunk, Vénuszunk mint szerény gályák imbolyognak körülötte, s ez az egész csillagflotta az ég mély óceánján előretör s megy, megy, hová? Bármerre menjen, bárhová törjön, a végtelenség tornácából ki nem kerül, „dans le vestibule de l’infini” marad. Ime az ég földjei, íme a föld egei. Aki e tornácokban áll, akár P. Secchi refraktorjával, akár Flammarion csillagászatot népszerűsítő képzeletével, akár du Prel tapogatódzó titokzatosságával, akár Mädler költői vénájával, s a végtelenbe néz, arra ráborul a végtelen lét titokzatos, borongós sejtelme!… Es gibt eine Metaphysik, mormogja… van végtelen… megszállja őt az alázat, a függés érzete… borzalommá válik benne, melytől haja égnek állhat; ugyanazt érzi, amit régen Jób „in terra Hus” háromezer év előtt. Azóta sem változott el lelkünk; mind Jóbnak s a prófétáknak testvérei vagyunk. A végtelennek partján letérdel az ember s Descartes-tal elmondja: érzem, hogy véges lény vagyok, mely egyre a jobb, a nagyobb, a tökéletesebb után vágyik. Ó csak rajta, vágyódjék szabadon; vágyódjék s ne féljen! Nézzen az égre vagy a virág kelyhébe s mondja: értlek, Uram, hisz oly közel vagy hozzám, hogy leheletedet érzem. Érezlek édes, hatalmas létforrásom! Érezlek s élvezlek!
b) Az örökkévalóságban ismét más perspektíva nyílik meg a léleknek. Az idő más mélységre mutat, más tengelyt szúr a létbe, s azon hátrafelé a multba s előre a jövőbe néz. Hátrafelé a történelem taposott nyomain, a prehistoria adatain nyomul előre, azután a mese, a mithosz szederindái közt bizonytalan világba kúszik föl, végre elakad útja; de mikor a történelem elhallgat, mikor a mithosz mécsese kialszik, a tudás föltárja a föld szikláinak rétegeit s kövületek beszélnek régi világokról; és azután? és azután? Ó örökkévalóság! aeternitás! Időből való vagyok, s mégis a te gyermeked vagyok. Nélküled nem lehetek, bár e csepp ésszel végtelen súlyod alatt roskadozom. Roskadozom, de ez a fölségesnek borzalma bennem, mely bevonul lelkembe s köddel s tömjénfüsttel tölti be szentélyét. Ez tehát az Isten; ez a szükséges, örök valóság értelmemmel s ez a végtelen, engem teremtő s édesen, lágyan vonzó hatalom akaratommal szemben. Ó az ős-ok, die Ur-sache! Minden belőle s minden benne van; az ő gondolata poézise, szeretete s alkotása a világ.
c) Ebben a teremtésben van az a csodálatosan befejezetlen s mégis végtelenül értékes mű: az ember. Aki sokat okoskodik s sokat kételkedik, de ebben is s még inkább szeretetében, lelkesülésében rámutat azokra az örök attrakciókra, melyek a szellemi világ központjai, mint a nap a bolygóké, s melyek mind Istenben futnak össze. Mily nagy baj, ha nem tud e nap felé bizalommal s örömmel fordulni, mikor látja hogy nélküle nem lehet s hogy őserők terelik feléje. Mily nagy baj, ha törpén, kicsinyesen gondolkozik a végtelenről s fölveti a kérdést, vajjon szeret-e az, vagy gyűlöl? Mily perverzitásai az emberi léleknek! Ezt okozza az a filozófia, mely a szellem-életet teljesen az én-be zárja s függetlennek tekinti az isteni befolyásoktól. Nem, nem; ez nem helyes: az élet, s a lélek s a világ Istennel telítve van!
Azért tehát: 1. Keressük az Istent, […], szerető s vágyódó értelemmel! Alázzuk meg magunkat előtte alázatos hitben, mert
Matto è chi spera, che nostra ragione
Possa percorrere la infinita via
Che tiene una sostanza in tre persone.
State contenti, umana gente, al quia.
(Dante)
2. Fogadjuk készséges örömmel a leereszkedő Istent a kinyilatkoztatásban; ő az erkölcsi világ legnagyobb s legfölemelőbb ténye, a mi Urunk Jézus Krisztus. Mondhatjuk Thierry Amadéval: filozófiához nem értek, de a nagy tényt a történelemben látni s csodálni tudom; hozzá szegődöm.
3. Ragaszkodjunk hozzá, ha nem is értjük. Sok filozofálásról lehet elmondani a Leibniz-i megjegyzést: „On peut dire des explications, ce que la reine de Suède disait sur la couronne, qu’elle avait quitté: non mi bisogna, e non mi basta.”
4. S szeressük az Urat s éljünk belőle, mondjuk Claude Janet-vel: „Je parle à Dieu, je l’aime, je l’adore, je l’attende.”