„És az ő teljességéből vettünk mi mindnyájan malasztot malasztért” (Ján. 1,16).
a) Jézus lelke a leggazdagabb lélek. Szemlélet és szeretet, kontempláció és extázis, vágy és bizalom, öröm és páthosz, kín és élvezet tölti el. E léleknek van igazán világnézete, mely földet és eget s az egész világtörténelmi fejlődést harmonikusan egybefoglalja: látja az Isten terveit s a predestináció örvényeit. Égbemeredő hegyei közt lakik a gondolatnak, párák s zúgó vízesések leheletétől harmatos magányaiban az elmélyedésnek. Benne az érzelmek óceánjai járnak, érez s szenved páratlanul. Ráborul mint hónapos köd az Alpesek mély völgyeire az Istenség misztériuma; karjaiba zárja az Úr e lelket s viszi… „ferebatur super faciem abyssi…” örvények fölött el. – Azután ismét fölemeli a magasba, alázatának mély völgyei elmaradnak alatta; az óceánok rengő vízcseppekké zsugorodnak; fénylő gyöngyszemmé lesz a mélységben imbolygó „Terra”, az a föld, mely e csodálatos lélek predestinációjával van egybefűzve. Azért bármily magasra emelkedik is, de e föld hegyeiről, völgyeiről, zúgó erdőiről, fűszeres hegyoldalairól, olajos erdőszéleiről, áprilisi Tábor-hegyeiről meg nem feledkezik. Ó édes, édes Jézus!
b) A legérzelmesebb lélek. Az evangélium szépségeivel van telve, hisz’ azok belőle szakadtak. Érzéke páratlan az isteni szépségnek mintázására. Elragadtatásokban él; a végtelennek nagysága megolvad lelkében s paraboláiban árad szét. Keze a csodák Istenének finom organuma; sziklákat kopogtat meg vele s éltető forrásokat fakaszt elszáradt pusztákban; mézet ad és balzsamot; énekelni tud és imádkozni. Látatlanul környezik angyalok, s ő hallja éneküket. Szereti a pálmát s az olajfaágat, s egyetlen bevonulásakor ezekkel legyezgetteti magát. Szereti az erdőt s az éjjeli olajfákat, az ezüstös holdsugár táncát a bársonyos, fehérlő leveleken s szereti a pusztát, a csendet, Jordánt s a lengő nádat, a hegyeket s Genezáret tavának viharjait. Szereti a názáreti hegyi réteket; neki föld, tenger, hegy, Tábor és olajfák mint a szövőszék rúdjai, azokra köti rá gondolatainak s érzelmeinek szálait s kiszövi képeit s szívének világát. Az ég neki nem ólmos, hanem megnyílik fölötte, lehajlik születésében, keresztségében s a Táboron. Betlehem fölött van az első égnyiladozás, tavasz a mennyországban. Jézus szép lelkétől lett ez a tavasz… ó, hát ki kell virágoznunk.
c) Ez a lélek hódító lélek; meghódította Istent, „concupivit rex speciem tuam”, megkívánta szépségét az Úr! Meghódította az eget, megnyitotta kapuit s utat tört hozzájuk, utat viharos, küzdelmes, de fölséges utat. Kifeszíti szárnyait, a „gemitus inenarrabiles”, a vágyak szárnyait, s szárnyainak csattogására íme a sasszárnyú s a galambos lelkek hosszú sora szegődik hozzá… Ó, hogy tündöklik ércszínű szárnyaik zománca, s hogy törnek napkelet felé… haza. Ez Jézus gyönyörűsége, ha követjük s törtetünk utána bizalommal. Megyünk, repülünk!