„És nagy jel tünék fel az égen: Egy asszony, kinek öltözete vala a nap, lábai alatt a hold, és fején tizenkét csillagú korona” (Jel 12,1).
a) A nagy jel a mi egünkön, ott, ahol a mi csillagaink járnak, s ahová reményeink irányulnak üdvözülésünk perspektíváiban: az asszony. A régi asszony a földön szintén jel volt, a bukás, a romlás szimboluma; szépsége elhervadt. Vele szemben áll az égi jel, a „mulier in coelo”. Mint ahogy van új, égi ember, „coelestis homo”, úgy van mennyei asszony. Ennek az embernek kezére s ennek az asszonynak szívére bízta Isten az emberiség javait. Föllépteti itt ismét a két elemet: az erőt és a kellemet, – a Victor Rex-et s a Regina Dominá-t, s új világ, új nemzedék, új törekvés sarjad nyomukban.
b) Ez a mennyei asszony szépségbe öltözött; a napsugár az ő kendője; ami fény, szín, vonal, rajz kerül ki a napsugárból virágra, madártollakra, lepkeszárnyakra, alkonyizzásra, víztükrözésre, opálra, gyémántra, ebből van szőve kendője; benne pedig, szívében rejlik a tüzes, isteni élet melege. Minden napsugaras s királyi rajta: szépsége, termete, koszorúja, hatalma; úgy válik ki a létből, mint a csillagkoszorú az éjből. Ő anyja egyszersmind a királyi nemzedéknek s szellemüknek, a szép szeretetnek.
c) S ha e mennyei asszony szemeibe nézek, tekintetében az imádás, a hála, az alázat, a ragaszkodás bensőségét látom. Istenéhez, Urához, Fiához simul; lelke rajta függ, nyomaiban jár hűen. Mindig vele van, azért a romlás tőle mindig távol van. Éva kígyónyomokon hűtlenül járt. Szép életet s örömet keresett, s mint tanácsadó rossz szelleme, végre is földhöz, sárhoz tapadt; a „mulier coelestis” másfelé jár. Az erős élet csak az, mely a földből, az időből, az érzékiből szellembe, lélekbe, erénybe öltözik. „Mein Sinn ist ganz Dir zugewandt, Mein Leben liegt in Deiner Hand. Du form es gut, Du form es recht, zu einem Kunstwerk schön und echt, Dass es hinauf zur Höhe weise, Und selig seinen Schöpfer preise.”