„A zsidók Jeruzsálemből papokat és levitákat küldöttek hozzája, hogy megkérdezzék őt: Te ki vagy? Illés vagy-e te? és mondá: nem vagyok. Próféta vagy-e te ? és felelé: nem” (Ján. 1,19).
a) A zsinagóga ezt nem a Messiást váró hitnek vágyával s alázatával kérdi; de e kérdésben, hogy „ki vagy te”, mégis öntudatlanul fölsír a népek vágya, mely fölpanaszolja, hogy nincs prófétánk, nincs Illésünk, nincs Krisztusunk, pedig ez kellene nekünk; e nélkül elveszünk. – Próféta, Istent szemlélő, Istennel töltekező vezér kell nekünk; apostol s nem aposztata! Keressük a szellem embereit, kik a testiség sebeit gondozzák; keressük a lelki szabadság hőseit s hozzánk hasonló rabokat találunk; sasokról álmodunk és éji pillékbe ütközünk. Minden tiszta, krisztusi lélek közkegyelem; forrás a pusztában s tűzhely a hidegben. Mily hivatás szentnek, tündöklőnek, világoskodónak lenni s a szív alázatában sokak támogatására szolgálni! Ez is a lelki élet s a küzdelmek szép motívuma s minden állásban érvényesíthető.
b) Tudja azt Keresztelő szent János, hogy mi a népek vágya, azért áll ott a Jordán partján, mintha vasból volna; áll mint az erő s a lelki épség szobra; a romlatlan s erényes élet őserdei leheletét leheli a nyegle, gyáva, mondjuk, modern, városi népre, abba a fejetlen s szívtelen nyüzsgő sokadalomba, az élvezet, a pletyka, a léhaság vásárába. Tekintete biztos s megtéveszthetetlen, öntudata mint a bércek fölénye a mocsarak fölött. Jönnek hozzá a hivatalos zsidóság küldöttei; fényes ruhájuk neki a vipera zománcának tükrözése. Heródesek állnak a háttérben, inyenc, kéjenc házasságtörők. Mily találkozás! Mint hideg északi szél csap le szelleme a mámorra, a káprázatra, mint földrengés vág bele a spanyolfalak és kártyavárak közé. Emberek, félre a pózzal! Hámozódjatok ki érzékiségtek, világiasságtok hüvelyeiből… eszméljetek! A lélek sír bennetek; siratja bűnös öntudatát, kegyetlen vigasztalanságát, örök veszedelmét. Ne kegyetlenkedjetek önmagatokkal. Juttassátok magatoknak az Isten kegyelmét, békéjét, szeretetét. Józanodjatok s nyúljatok erős kézzel a bűn s a szenvedély kötelékei közé. Az én fejemet holtan, torzan megkapja ugyan a táncosnő, de a ti öntudatos fejetekkel, hozzá még halhatatlan lelketekkel, játszik a világ, hogy végre is eldobja. Azért hangzik egyre az az erős szava az evangéliumnak: tartsatok penitenciát… a fejsze már oda van illesztve a redves fa gyökeréhez… a szórólapát kezemben van, a szél elviszi a pelyvát a tűzbe. Emberek, az első erő a penitencia, az újjászületés ereje. Erős bánatot kell éreznem bűnöm fölött; erős, komoly akarat legyen bánatom.
c) S jóllehet csupa vas és erő, mégis mélységesen alázatos. Csupa mélység a lelke, mely önmagát fölméri s hirdeti: próféta nem vagyok, Illés nem vagyok, hanem a kiáltó Istennek szava vagyok. Az ő lehelete vagyok; ő lehel belém tüzet, lelket, erőt, – ő, csakis ő. E belátásom az én józanságom, de biztosítékom is. Tőle függök, de úgy függök, hogy elszakadni nem akarok, s míg el nem szakadok, győzhetetlen vagyok. – Igy függök én is Istenemen. A halálos bűnnel szemben függésem radikális; megszentelő kegyelemben vagyok, vagyis Istenhez ragaszkodom úgy, hogy belőle élek s az ő fényes árnyéka a lelkem. – A bocsánatos bűnnel szemben érzékeny szeretetben élek, vagyis Istenen függök úgy, hogy akaratomnak ne legyen más kilengése, mint az ő szent akarata. – Egész életem a jegyes alázatos és féltékeny ragaszkodása urához s királyához; kebelén függök! Ó igen, az ő lehelete a lelkem, az ő kiáltó szava az én hűséges életem; mily függés, mily boldogság! Ez a függés erő és élet.