„Látván pedig sokakat jönni az ő keresztségére a farizeusok s szadduceusok közül, mondá nekik: Viperák fajzati!” (Máté 3,7).
a) A modern ember lelke meg van mérgezve: nem tud erősen hinni. A reformáció a nyugati kereszténység egységét megrendítette, s nyomában száz meg száz vallásfelekezet keletkezett. Kritikusok támadtak. Kritikájuk tetszett, s a „művelt világ” elidegenedett a történelmi kereszténységtől. Ezzel szemben az igazság, az út s az élet a régi, s mindenkinek Istenhez kell lépnie. Kezdet óta úgy voltál, hogy öntudatodban meglelted az Istent; régen is, most is; pedig régen is tagadták, most is tagadják; más-más ugyan a tagadás divatja, de a dolog ugyanaz, ugyanaz a régi kín és régi képtelenség. Azt mondták: nincs Isten; de te mégis Istent látod, érzed, akarod; egy végtelen világot hordozasz magadban, a legnagyobb tényeket; öntudatodat, osztatlan magadat, értékeket, melyek belső világod tengelyei, s azokra emelkedel ki az anyag fölé, s uralod te, az osztatlan, időn és téren fölülemelkedő kontemplátor, a világot. Mindenütt taposod, különbnek érzed magad, mert az vagy! Csak menj, haladj… Ez a lelki, isteni élet és lét; mit kérdeznél mást, hogy mi van benned, mikor tele vagy végtelenséggel s örökkévalósággal, tehát szellemmel! Imádd magadban Istenedet, mindenek ősokát, hordozóját, célját; siess felé, vágyódjál felé; ő vár, s te nem lehetsz el nélküle.
b) Te a világban élsz; a történelem nagy folyamának te vagy egyik hulláma. E történelem áramában kapod s élvezed kincseidet. Az Isten is itt lép feléd; s amint magadban rátaláltál, úgy rá fogsz találni az emberélet folyamán, mint aki tágítja, nemesíti s fölemeli öntudatod vallásos világát s tényekben közli magát veled. Ha kilépsz magadból a világba, megtalálod az Istent Jézusban. Miért benne? Mert ő úgy lépett be a világba, úgy állt bele, hogy isteni hatalmának jelei képezik címerét! Beállt, s maga után léptette föl híveit, kik éltek s meghaltak érte, – kiket a genezáreti tó partjairól elhívott s a nerói paloták kertjeiben szurokkal leöntve meggyujtatott, s kik magukkal rántották a „moles imperii”-t, s a világba az alázatos, édes kereszténységet állították; beigazult a régi szózat: legyőztem a világot – bizonyára nem a rabbi, nem a názáreti bölcs, hanem az imádott Istenember; nem az ember, a multnak embere, hanem az örökkévaló s most is élő! Én adok erőt, – hoztam hitet, reményt… értéket, erőt, eszményt, odaadást… Mennyire tudom én szeretni ezt a Krisztust!
c) A hitben gyakorlati átélés kell. Az evangélium s a történeti hagyomány vezetése mellett, melyet a kereszténység életében föltalálunk, fölszívjuk az élet forrásait, vizeit, bűvös motívumait. Rányitunk a keresztény községekre, a Krisztus-életnek tartályaira; a nagy Krisztus a történelemben a társadalmi, az egyházi foglalatot rendelte a lelkeknek. Az evangéliumnak fölséges Krisztusa kiváltja a tant a község öntudatában. Mindkét elem kell: evangélium és egyház, vagyis az evangéliumot a község kötelékében kell átélnünk. A vallás is szociális, mint minden nagy érdek, az ábécé-től kezdve a szentekig. A katholicizmus alapvető parancsa, hogy akarataink Isten akaratával s egymásközt egyezzenek az igaz élet megnyerésére és birtoklására. Föl kell használnunk e szent közösség kincseit s eszközeit s azokat a vallásos élet nélkülözhetlen forrásaiul tekintenünk. A Szentlélek most is, ezelőtt is mindig élt az egyházban s csodálatos lelki életet fejlesztett; a mult élete nagy kincs, melyet kiemelünk s jelen életünk fejlesztésére fordítunk; mely kincs a szentek szelleme, a himnusok, a régi énekek inspirált áhítata. Istent, Jézust, az igazságot, az életet keressük a multnak életében épúgy, mint szubjektív szent sugallatainkban. A szentekkel, a tradicionális szent községgel álljon s éljen lelkünk. Minél mélyebb belső életünk, annál harmonikusabban simul a jó és szent lelkek külső kötelékéhez. Ami legmélyebb s legfölségesebb, annak történelmileg s társadalmilag szervezve kell lennie. Azért hinni s élni akarok az egyházban, s nemcsak a jogot s a törvényt, hanem az élet bensőségének e gazdagságát akarom szemlélni benne. Istenem, ez ellen senkinek sem lesz kifogása, s ez könnyűvé teszi az engedelmességet a tekintély iránt is!
d) Megtanuljuk külön fogni a fejlődési korszakok formáit a tartalomtól, mint a hüvelyt s a pelyvát az aranyos magtól. Nem ütközünk meg a történelem változatain, a rituson, a szokásokon, az egyházban is divatos s azután divatjukat mult fölfogásokon; hanem a krisztusi gondolatokat s a krisztusi kegyelmet földolgozzuk a mi kultúránk magaslatán. Isten nélkül erkölcsünk fej- és szívvesztett rendszer, s az isteni oly imponálóan lép elénk Krisztusban… s Krisztus oly szeretetreméltó szépségben adja elénk az életet; a haladás s győzelem összes perspektíváit nyitva tartva; miért hagynók tehát el őt a keresztény századoknak bűnei és félreértései miatt?! Örüljünk azon, hogy a multnak gyöngeségein túlvagyunk, de ne vessük el a hagyomány kincseit. Meg-megnyúlunk gondolatainkban, de a megnyúlás nem rácáfolás a régire. A héj, ha leszárad, az nem a növény tévedése, hanem életének kelléke volt. Sok héj, sok szík van a lélek fejlődésében; méltányoljuk azt is, ezt is, s szeressük a szép krisztusi életet.
e) Ne kételkedjél! „Die Zweifel, die wir hegen, sind Verräter, und stehlen uns die Güter, die wir sonst gewinnen könnten, eben durch die Furcht sie zu verlieren.” Élj, nézz körül; a valóság, az erő, a szépség ad értelmet a létnek; neked is az kell, neked is erő s öröm kell. Az az igaz, az a való, az az erős, ami erős, szép életet ad neked; ami pedig elhervaszt, az nem igaz, az nem lét! Ha materialista léssz, pesszimizmusba veszesz… Ha nincs hited szellemi világban, észszerűtlenség vesz körül, kételkedel… Épen úgy, ha gyöngének érzed magad s nem hiszesz az alakító, boldogító erőben, elpusztulsz. Mit mondjak neked? Karold át az Istent, Krisztust, a szentek községét, s erő száll beléd. Egyesülj vele, imádkozzál, mondd: Uram, lelkem abba a szellemi világba néz, mely tér, idő fölött el, a végtelenbe nyúlik, ez te vagy! Nem okoskodom; hódolok; átkarollak, mint minden erő forrását, titkát… Közel vagy hozzám, nálam vagy, bennem vagy. Ó oktalan, bamba öntudatlanság, mely az istenit nem ragadja meg, nem ragadja meg még ma, mindjárt most, mikor hív, indít, nógat, mikor mondja: aki engem szeret, azt Atyám szereti s hozzá megyünk s nála lakunk.