a) „Elközelgett a mennyeknek országa” (Máté 3,2). A mennyország az Istennel való, bízó, szerető egyesülésben áll. Lelkem hozzá ragaszkodik s megnyugszik benne. E tudatot érvényesítenem kell mindenen át s mindennek dacára, ami letör, aggaszt, nyomorgat engem. Akkor úgy érzem, hogy alakítok lélekkel életet, mint ahogy a szobrász alakít szirtből szép alakot. Habozom néha, kislelkű vagyok, a világ rám zúdítja hullámait; meglep a kétség, hogy talán mégis csak semmiség az élet. Oly kicsinyek, gyöngék vagyunk, elsodor a hullám; de meg kell győződve lennünk, hogy a lélek győzi. Sei ein starker Ja-Sager! Jézus mondotta: Igen… van mennyország, van Atyánk… El van ugyan rejtve arca, de tudjuk, hogy nem medúza-arc. Érezzük. A világ nagy, de Jézus mondotta: Nagyobb a lélek. Öntudatra ébredek a nagy világgal szemben. Önmagamat állítom, azután átérzem s átélem a lelki erőt, mely az én világomat kialakítani képes.
b) Ez öntudatra ébredt, derült lélek az evangéliumból két megnyugtató ismeretet merít; meggyőződik saját értékéről s az Isten szeretetéről. E meggyőződésből fakad ki benne a jóindulat s a kedv az élethez. Fényes és boldog; a karácsonyi éj glóriája veszi körül, ki van váltva már rajta a „pax hominibus bonae voluntatis”. Kifejti rajta az Úr, hogy mi a „bona voluntas”. Az a bízó, szerető jóindulat! Ez nem háborodik meg; nem veszti el egyensúlyát s önmagát. Fölötte áll a bajnak. Felső erő hordozza; leng, mint a sirály a hullámok fölött; ül, mint a madár a recsegő ágon (mulandóság); nem fél, hiszen szárnya van. Ez a tudat erőssé tesz megpróbáltatásokban, s mosolygóvá teszi a lelket nehézségek közt. Belőle valók azok a hősies típusok, melyek a lélek tisztaságát s méltóságát az élet minden körülményei közt megóvják.
c) Az Isten irántunk való szeretetének tudatával párhuzamos a lélek méltóságának tudata. Az Isten szeretete méltósággal övez. Aki azt mondja, hogy „Atyám”, az a végtelennel rokonnak érzi magát, fiának. Az Isten-fiúság pedig méltóság. Az erkölcsi élet tartalma és ereje elsősorban a cselekvőnek önmagáról való tudatától függ; másodsorban motívumainak energiájától; ez szárnyainak feszülése! Aki királyi, sőt isteni öntudatot nevel magában, az győz.
Ezen öntudat óriási méretei alatt összetöpörödik az élet. Kicsiny lesz. Minden intézménynek alárendelt szerepe van. Tudománynál, királyságnál, államnál, egyháznál több, értékesebb az emberi lélek, mely végtelen értékű s értéket ad műveinek. Az evangélium eleven tudatban akarja ezt az arányt tartani s azt minden emberi életben, akár a kormány rúdja mellett, akár az eke szarva mögött érvényesíteni.
Éljünk e tudatban s vigyük ezt magunkkal a közönséges életbe. Az evangélium ki nem emel minket a gazdasági munkából, a társadalmi viszonyokból; tisztel hatóságot; szentségnek hirdeti a házasságot, megszenteli a szerelmet, kötelez a munkára, nem sürget a pusztákba; embereknek ismer, embereknek hagy meg minket, de bízik az „erjesztőben”, az új világalakulásban e fölséges öntudat révén. Tegyem föl magamban reggelenként, hogy öntudatos, erkölcsi motivumokat viszek bele az életbe. Nemcsak veszem, amint jön, hanem teszek is.