a) „Ó balgatagok és késedelmes szívűek” (Luk. 24,25). Jézus fölségesen kezeli az eltévelyedteket; erejének öntudatában képes kiemelni őket deprimált hangulatukból. Föléleszti bennük az Isten nagy gondolatait; kitárja a hitnek fölséges perspektíváit; inti, de feddi is őket. „Ó balgatag és késedelmes lelkek”. S a két tanítvány érzi az idegen vándor lelkének fölségét, érzi azt a friss, üde légáramot, melyet lelke lehel; jól hat rájuk, jót tesz nekik. Csak lélek nyúljon a lélekhez; a lélek, az élet, az erő fölényével lehet csak gyógyítani; veszekedéssel, zsémbeskedéssel nem. Aki lent van, ahhoz le kell ereszkednünk. Tegyünk, mint a nap tesz, mely a magasságból le nem száll, de leküldi sugarait. A mi magasságunk a lélek jósága, nemessége; ne jöjjünk le veszekedni s bepiszkolódni. Tisztítsunk másokat saját lelkünk előkelőségével.
b) „Nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózesen és mind a prófétákon, fejtegeté mind, amik az Irásban felőle szóltanak”. Isten Messiását máskép gondolta el, mint ti; szóval: Isten gondolatai nem a ti gondolataitok. Az ő alakján oly vonások is vannak, melyeket ti szívesen feledtek, az önmegtagadás és a szenvedés; de hát nem nektek van igazatok, hanem neki. Hányszor leledzünk mi is e hibában! Azt gondoljuk, hogy az evangélium csak vigaszt helyez kilátásba s áldozatot nem kér. Ha Jézus a szenvedés útján ment be dicsőségébe, nem kell-e nekem is ez úton, az ő útján járnom? Tépjük már egyszer szét az öntudatlanság káprázatát; állj lábaidra – mondja a próféta – s beszélj s tégy, mint férfias lélekhez illik!
c) „És elérkezének a helységhez, ahová mennek vala, és ő tovább látszék tartani. De kényszeríték őt mondván: Maradj velünk, mert esteledik és már hanyatlik a nap. És betére velök”. Jézus úgy tett, mintha tovább akart volna menni, pedig szíve vonzotta, hogy őket a legnagyobb kegyelemben részesítse; kívánta mindazonáltal, hogy ez a nagy kegyelem alázatos kérelemnek legyen a jutalma; akarta, hogy kérjék: Maradj velünk!
Üdvözítőnk vágya, hogy velünk lehessen s lelkünkben lakozhassék. El akar minket halmozni kegyelmének áldásaival, de kívánja, hogy kérjük a kegyelmet, s forró imáinkkal tartóztassuk őt magunknál. Sokszor azért vagyunk levertek, mert nem iparkodunk eléggé buzgón imáinkkal Jézust magunknál tartóztatni. Ne viseltessünk csak passzive; tegyünk! Vizsgáljuk meg magunkat, vajjon van-e forró óhajunk az Üdvözítő kegyelme után? Ha azt találnók, hogy nincs, kérjük buzgón; kérjük, hogy maradjon mindig velünk, kivált amidőn a kísértések felhői tornyosulnak fejünk fölött, mikor a kétely és a szenvedés éjtszakája borul reánk, de legfőképen halálunk óráján. „Maradj velünk, mert esteledik és már hanyatlik a nap.”