„A sírok megnyílának és sok szentnek testei, kik aludtak vala, föltámadának” (Máté 27,52).
Jézus a mi föltámadásunk példaképe. Mindenekelőtt pedig lélek szerint kell föltámadnunk, amire buzdít Szent Pál: „Ha föltámadtatok Krisztussal, az ottfennvalókat keressétek” (Kol. 3,1).
a) Föltámadunk-e? Sok a halott. A szentírás ismer eleven holtakat. Ismer holt hitet: „A hit cselekedetek nélkül holt”.. . ismer holt „jócselekedeteket”: „Úgy látszik, hogy nagy, erős, gazdag vagy, pedig szegény, meztelen koldus vagy”…, ismer holt kezet, holt szívet; ismer örök halált, melyben megfagy a boldogság vágya. Ismer holt tagokat az egyház testén, kiket Isten lelke nem éltet. S a világ is ismer eleven holtakat; Ibsen ír róluk „Wenn wir Todte erwachen” című drámájában. Holteleven szerinte az, ki a világnak él, dolgozik, alkot, szerepel és dicsőséget keres: „Es ist nicht der Mühe wert, sich so immerfort abzunützen für den Mob und die Masse und die ganze Welt”. Dolgozni semmiért, ez a világi élet tragédiája; a divina commedia más, az az örök élet. – Elevenholt, aki élni elfelejtett, mert nem értette föl az életet. Ilyen az a nő, az a férfi, ki vad szenvedélyben fölemésztette erőit, és végre annak öntudatára ébredt, hogy ez nem élet. Ilyen az a művész, ki mikor művész lett, megszűnt ember lenni, ki a szépet modellnek nézte és nem értéknek, mellyel szívét eltöltse és nemesítse; ideálokat alkotott, de életében rájuk cáfolt. Művész, ki a művészetért megölte másnak lelkét, hogy azután a bánatot modellálja. Ki önmagán kívül kereste, elismerte, tisztelte a jót, de csak kőbe véste és nem saját eleven öntudatába… stb. Szegény világ, nagy hullaház; száraz csontok az Isten elevenítő fuvalmai nélkül! Küldd ki Lelkedet, és az majd teremt, teremt életet, élő embereket, élő hitet, élő jócselekedeteket, élő szívet! Ezt a halált kell utálnom, ezt a holteleven ténfergést, ezt a tehetetlen hitet és holt kezet!
b) Föltámadunk hát? Ó, hogyne támadnánk! E végett mindenekelőtt hitünk öntudatára kell ébrednünk s alvó erőit fölszabadítanunk. Ez erők átvonaglanak majd rajtunk és kiégetik belőlünk a bűn penészét, a földies, világias, buta érzést; azután megmozgatnak, kifeszítenek, kinyujtanak, megindítanak; alakulni, Krisztushoz hasonulni késztetnek. Ez életnek számtalan foka van. Megvan csíraképen a keresztelt csecsemőben; ébredezik az első-áldozásra jól előkészített fiúban; feslik a buzgó, ideális leányban, fejlik a küzködő és húsvéti gyónását jól végző hívőben. Megvolt Ábrahámban, Juditban…, megvolt Assisi sz. Ferencben, Szent Alajosban, megvan a legmodernebb keresztény férfiúban. Mily skálái, mily fugái, mily színvegyületei az életnek! A kegyelmi erők dolgoznak a föltámadáson, hogy föltámadjunk az igazi, az értékes életre; itt és most akarunk föltámadni és élni, hogy egykor örökké éljünk. A lelket, az Úr Jézus szellemét támasztják ez erők bennünk; lélekből akarunk élni; lélekkel az életet s nehézségeit épúgy, mint örömeit kiegyenlíteni.
c) A végleges föltámadás hite és reménye ezt a lélek szerint való föltámadást sürgeti. Az örök élet telje s bősége irtózik a jelen élet ürességétől, és ezt a jelen életet a maga képére alakítja át. Üres, hitvány, lelketlen életből nem fejlik ki az örök élet; üres magból nem nő ki tölgy. Azért kell élnem már itt és most örök életet a földön, vagyis természetfölötti módon, hitből, szeretetből kell gondolkoznom, akarnom, tűrnöm, küzdenem, élveznem, szenvednem; a hit motívumai szerint kell hangolnom lelkemet; a halhatatlanság fuvalmát kell megéreznem, hogy tudjak gyöngeség, nyomorúság fölé emelkedni: akkor érzületemben eljátszom már a boldog halhatatlanság prelúdiumát. Ma többször gondolok halhatatlanságomra, örülök neki, s kedvetlenségemet legyőzöm vele.