„Ha a zöldelő fán ezt mívelik, a szárazzal mi fog történni?” (Luk. 23,31).
Krisztus a zöldelő fa; a száraz mi vagyunk. Ime, mit mívelt az Isten igazságossága rajta! Rajtam sok a bűn; hervadok, száradok. Krisztus nyomaiban akarok járni és a bánat és elégtétel érzelmeiben élni. Három bánatot sugalmaz nekem Jézus:
a) Az első a hatalomnak és szükségességnek, a hajthatatlan isteni akaratnak motívumaiból való. Szolgálnom kell a végtelen Úrnak; a „pondus aeternitatis”, az örökkévalóság gondolata, összezúzza lelkemet. Dicsőségét szolgálom, akár szeretem, akár gyűlölöm; piramisainak kockáit hengerítem akár szeretetből, akár gyűlöletből; de ha gyűlölök, szerencsétlen is leszek. Ó Uram, íme a te szolgád; megtörődik lelkem a te hatalmad s az én bűnösségem malomkövei közt; ez az „attritio”, a zúzódás! A te szolgád éneke a „kyrie eleison”, és te nem léssz süket és kegyetlen vele szemben.
b) A második bánatot inspirálja az isteni szeretet, jóság és bensőség. Ő nemcsak Úr, hanem Atya is; jót ad, elvisel, eltűr! Ennek bennem megfelel a készség, a szeretet, a bánat. A szolga azon veszi észre magát, hogy ő az Isten édes fia, s ugyanez az édes fiú azon veszi észre magát, hogy tékozló gyermek; a juhocska azt látja, hogy eltévedt, de azután megint a jó pásztor vállain találja magát. – Az Isten arca elváltozik, a kemény hatalom vonásait a kegyes méltóság, a pátriárkális szeretet, az atyai jóság kifejezése váltja föl. Itt én a „családos ember” fia vagyok, aki megvigasztal, aki nyakamba borul és fölken a vigasz olajával. Megszállja lelkemet az apostol érzete: Ne fajuljatok el az Isten fiainak nagylelkű gondolataitól… Úgy bánkódom már, mint édes gyermeked.
c) A harmadik bánatot inspirálja a „hamuban élő király”, ki mindent ott hagyott; koronáját töviskoszorúval váltotta föl; vágyott utánam és eljött keresni! Kopog ajtómon… kiált utánam! Az atya szeretete itt a jegyes szenvedélyes szeretetévé válik. Szenvedélye az „excessus”, szeretet a halálig; meg akar halni értem. Arca kigyullad, majd megint halálhalavánnyá lesz, melle piheg, szívét emlékem sebzi. Ó mily emlék! Vérző seb! El nem felejt; „Ime, kezeimbe írtalak föl”. – S íme, mily „mételyes” lesz szeretete! A léleknek is van infekciója. Keresztje alatt tanult sírni Péter, töviskoszorújától nem nyugszik Pál, míg vérharmatos borostyánnal nem koszorúzza meg önfejét az osztiai úton; Magdolna nyomában a Golgota szikláin búgnak s raknak fészket ez isteni jegyes galambjai! S ki ad nekem is könnyet, hogy sírjak éjjel-nappal, hogy Jézusomat s magamat sirassam!