a) Kivezették Jézust, „ki a keresztet hordozván magának, kiméne azon helyre, mely agykoponya helyének nevezteték” (Ján. 19,17). Mezítláb, töviskoszorúval fején, vállán a kereszttel teszi meg Jézus ez utat, melyet keresztútnak hívunk. Ezt az utat behintette könnyeivel, vérével; ez úton járt az üdv, a hit, a szánalom, a szeretet. Ez úton csúszott térden a kereszténység; véres nefelejts nőtt ki Jézus minden könny- és vércseppjéből. 1900 év óta jár ez úton az áhítat; izzó légáram csapja meg arcát; itt állomást tart, nem tud előre menni, gyökeret ver lába; tizennégyszer megáll s elgondolja: mit tett, mit szenvedett értem az Úr! 1. Keserű, szomorú út ez. Kivonul Jézus Jeruzsálemből, ki a nép szívéből; átok és iszony környezi. Hol vannak, kiket meggyógyított, kiknek édes napsugárt és örömöt adott? Hol vannak, kik énekelték: áldott, ki az Úr nevében jön? 2. Nehéz út. Nehéz a szíve… fáj; temetése. Nehéz a kereszt. Ime, az Isten báránya, ki viszi és elviszi a világ bűneit. 3. Rossz út; vérzik lába, dűlöng keresztje; tövises fejét verdesi; mélyen meghajolva megy a kemény kövezeten, kemény emberek közt, kik nem félnek összetörni a Megváltót, s két latrot állítanak melléje. – Mély részvéttel, megszégyenülve megyek mögötte: értem megy a halálba! Elviselem-e ezt?
b) Jézus szemeiben mégis ez az út „királyi út”; igaz, hogy az áldozatnak, de egyszersmind a fölszabadításnak útja. Látja lélekben a romlás útjait, látja a predestináció sötét titkait, és elindul nagylelkűen megváltani az embert. Az odaadás, a készség, a végleges megfeszülés indulataival jár ez az elgyötört ember. Isten várát be kell vennie, az emberi elfogultság s ösztönösség falait le kell törnie; a kereszt zászlaját a világ fokára kell tűznie, azért megy, tántorog, leesik s újra fölkel s újra indul lelkünk Ura s királya. Ó gyalázatba, kínba, gyöngeségbe merült Jézusom, mibe került neked szabadságom! Hogy vívtál, hogy küzdtél, mert szerettél! Küzdeni és áldozni, ha kell vérezni akarok érted… kitartok melletted „usque ad sanguinem”.
c) „Kimenvén pedig, találának egy Simon nevű cirenei embert; ezt kényszeríték, hogy vigye az ő keresztjét” (Máté 27,32). Az Úr útja tipikus út, a keresztviselés útja. Keresztet visel mindenki, de kevesen járnak a királyi keresztúton, melyet Jézus érzelmei avatnak ilyenné. A latrok is a keresztúton járnak, a bősz tömeg is azt tapossa, de nem mennek rajta a megilletődés és a penitencia szellemében; keresztet hordanak a világ pogány útjain. – Cirenei Simon is csak kényszerülve viszi a keresztet, de azután beletörődik, s részvéttel, szeretettel a szenvedő Jézus iránt megy rajta. Ez a mi típusunk. Természet szerint iszonyodunk a kereszttől; de az események rákényszerítenek. Ó vigyük Jézus keresztjét, vagyis vigyük keresztünket Jézus érzelmeivel; vigyük bűneinkért, vigyük másokért, vigyük Krisztust utánozva; akkor vad, bősz, profán tömeg közt is, hitetlenek és elkeseredettek közt is járva keresztünkkel, Krisztus királyi keresztútján járunk.