a) „És ettől fogva azon volt Pilátus, hogy elbocsássa őt. De a zsidók kiáltának, mondván: Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja, mert mindaz, ki magát királlyá teszi, ellenemond a császárnak” (János 19,12). Pilátus szomorú alakja a világfit, a gyáva, szolgalelkű jellemet képviseli e tragédiában. Nem tudja az igazságot boldogítóan szeretni; nem tud nagylelkűen tisztelni; azért azután fél, alkuszik, elárul, elítél. Aki fél a világtól, az rabbá töpörödik; akinek a hatalom, a világ imponál az örök királlyal szemben, annak lelke elborul apró kis perspektívákban s a csúszás-mászás lesz „hadi-útja”. Ó Uram, hadd legyek királyi; hadd legyen királyi, nemes öntudatom; hadd gondozzam mindenekelőtt ezt, s kérdést először is ennél tegyek minden ügyemben. Akkor férfiú leszek a magam helyén, s becsület, jellem, tisztelet e réven lesz kincsem. Úr akarok lenni, senkinek sem hódolni kötelességet, jellemet, erényt, illetőleg csak neked, Király és Úr, ki királyokat nevelsz s úri lelkeket inspirálsz. Ez a színvonal, ez a kenet, ez a koszorú kell nekem. „Soli Deo”.
b) „Vala pedig a húsvét készület-napja, mintegy hat óra tájban mondá a zsidóknak: Ime, a ti királytok!” Ó igen, szomorú, gyönge királysága van az Úr Jézusnak köztünk! Ingó, bizonytalan az uralma fölöttünk; nád a jogara; örömtelen a hatalma; töviskoszorú a koronája, mert gyönge és hitvány a népe. Erősítsük meg uralmát, tegyük dicsőségessé hatalmát. Legyen Úr a szívünkben! – „Ime, a ti királytok”, mily páratlan király! Más királyok, hogy a halálból meneküljenek, álruhába öltözködnek; Jézus megfordítva, sebbe, gyalázatba öltözködik, dicsőségének, fölségének álruháját ölti föl, hogy a halálba mehessen érettünk. Ó egyetlen, hősies királyom! Hogy kell téged szeretnem, érted égnem, hogy kell gyalázaton, szenvedésen át a te fölismerhetetlen királyi lelkedig hatolnom, hogy lefoglaljam szeretetedet, szépségedet; hogy szemedbe nézzek s mindent odaadjak, mindent neked.
c) „Azok pedig kiáltának: Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt! Mondá nekik Pilátus: A ti királytokat feszítsem-e meg? Felelék a főpapok: Nincs királyunk, hanem csak császárunk”. A szegény zsidó nép szakít Messiásával, a született királlyal s szerencsétlenségének útjaira tér. Ime, a bűn képe: az Isten királyi hatalma, mely fölemel s szentséges isteni szívéhez szorít s a lelki fölség trónjára emel, nem kell nekünk; hanem föld, sár, inger, mulandóság. Elindul az alacsony ember „zu essen, was er immer ass, die Schlangenkost, dich Erde”. Forduljunk el a lélek e sötét örvényeitől, s utáljuk a bűnt, utáljuk zsarnokságát és igáját. Uram, adj erőt közös ellenségeink ellen! Erős kezet és fegyelmet, Isten-félelmet és szabadságot.