a) „És térdre esvén imádkozik vala, mondván: Atyám, ha akarod, vedd el e pohárt éntőlem, mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tied legyen” (Luk. 22,41). A kertben szomorkodó Úr Jézus bánatának terhe alatt térdre esik, hogy lelkét Istenben megkönnyítse. Sötét a lelke, az „örök szomorúság” képe, mert bánatát elsősorban a bűn s az örök kárhozat okozza. Látja a bűnt rettenetes vizióban, melytől elernyed az Isten báránya, ki elveszi a világ bűneit; érzi, hogy a bűn reászakad, és fölsikolt a teher alatt. Ah, ott vannak az én bűneim is; bár kitörülhetném rettenetes viziódból, bár leemelhetném szenvedő lelkedről; édes Megváltóm! Látja a poklot s a kárhozott lelkeket, és átérezte a lét érthetetlen átkát és összes borzalmait. Lelke lehajolt a predesztináció örvénye fölé, és sötétségében imbolygott, mint a kémény szikrája az óceán hullámai fölött. A lelkek elvesznek… ah, ez a Megváltó halálos bánata! Értitek-e már, hogy miért szomorú mindhalálig? Oldala mellől dől ki Judás; világot váltó keresztje mellett haldoklik a bal lator kétségbeesett lelke, s holnap ilyenkor elnyeli azt is az örvény, azt is, meg más sok milliót! Ó kegyetlen, istentelen, borzalmas hatalom, bűn; rajta veszi ki érte sarcát az Úr! Ő fizet érte! A mélységből kiáltok hozzád Uram, hallgasd meg szómat s irgalmazz nekem!
b) Atyám, – hallom a csendes éjben, – ha lehetséges, múljék el a kehely tőlem, de ne az én akaratom, hanem a tied legyen. Múljék el e kehely, e keserű kehely, melyet haragod s igazságod szűrt a te Fiadnak, a nagypéntek vigiliájának szomorú kelyhe. Vedd el, mert természetem iszonyodik, ifjú életem rémül, szívem elszorul, s lelkem nem bírja e sokszoros pokoli kínt. Atyám, ki mondottad: „Ez az én szerelmes Fiam, kiben nekem kedvem telt”; Mindenható Atyám, kiről tanúságot tettem, hogy mindig meghallgatsz engem, kérlek, ha lehetséges, hogy szent akaratod más utat írna elő nekem, változtass helyzetemen! – Az Isten jón, rosszon vezet keresztül. A szenvedésnek legalább is oly nagy föladatai vannak, mint az örömnek; azért a legszükségesebb az, hogy jóban, rosszban egyaránt a lélek-érvényesülés isteni akaratát lássuk. Akaratodat, Uram, szent akaratodat kell teljesítenem küzdelemben, szenvedésben, örömben, betegségben! Ezt nem értenők meg soha, ha az Olajfák kertjének estéjét nem örökíti meg számunkra az Üdvözítő.
c) „És a halállal tusakodván, hosszabban imádkozik vala, és lőn az ő verejtéke, mint a földre folyó vérnek csöppjei” (Luk. 22,43). Harcot vív a lélek a test, az érzék ellen. Körülötte sziklák és tövisek, alvó tanítványok; a háttérben Jeruzsálem fölött a vészthozó viharfelhő. A halál borzalmaitól megszállt Jézus fölébreszti érzelmes, küzdelmes áhítatának összes erőit; véres verejtékben gyöngyözik imája, vágya, Istenhez való tapadása, vonzalma, bizalma; hideg, véres harmata ez tavaszi lelkének. Nem akar engedni. Sokan engednek; azt mondják, hogy nem bírják, és árulók, hittagadók, bűnösök lesznek. Jézus bírja és akarja és átfogja imájában az Istent. Vérzik, de nem enged! Ó, azok miatt az engedékeny, haldokló lelkek miatt is agonizál Jézus, akik oly hamar fölhagynak a küzdelemmel; megmutatja nekik, hogyan kell ellentállni a rossznak „usque ad sanguinem”, a vérontásig. – S pereg a küzdőnek vére; a fáradt vér méreg, de ez a vér itt erő és élet; leszivárog fűre, az olajfa gyökereire; először ömlik ki a bűnös földre, hogy lemossa átkát. Olajjá válik, vértanúk kenetévé. Virágokban feslik ki, liliomokban, rózsákban, és Isten irgalmát és kegyelmét esdi ki, „jobban kiált Ábel vérénél”. – E küzdőhöz közeledem szent alázattal, erre a véres, harmatos pázsitra leborulok én is. Ah, Krisztus arénája az én harcterem, az ő ügye az én dicsőségem; vérzek szívesen, de nem hátrálhatok!