Ha életünket egyes esetekben fel is áldozhatjuk, annál inkább kitehetjük azt veszélynek, midőn erre megfelelő fontos okaink vannak.
Így nem vét, sőt hősi erényt gyakorol a pap, az orvos, a betegápoló, midőn akár hivatalból, akár tiszta felebaráti szeretetből a ragályos betegek segélyére siet.
Nem követ el bűnt az iparos, midőn magas házak, tornyok tetején élete veszélyeztetésével munkát vállal.
Nem vádolható bűnről a halálra vagy hosszú időkre elítélt, ha élete kockáztatásával szökést kísérel meg.
Azonban vétkezik s pedig a körülmények szerint súlyosan, aki csupa kérkedésből, vagy tisztán nyereségvágyból veszélyes mutatványokra vállalkozik, így alig menthetők a bűntől a légtornászok, kötéltáncosok, vadállat szelídítők, kik nem ritkán hajmeresztő mutatványaikkal mulattatják a közönséget, ha ugyan a megélhetés szorongató kényszere nem igazolja olykor az ily kenyérkeresetet. Az ily szánalomra méltó „művészek” rendesen katasztrófával fizetik meg a „dicsőséget”. 1907-ben Párizsban két ily szerencsétlen „művésznő” (Wood Róza és Elza) esett az abessziniai oroszlánok felül nyitott ketrecébe, amely felett kötélen lejtették táncukat. 1912-ben Aleconban ugyancsak az oroszlánok közé hullott egy vakmerő vállalkozó, midőn felettük kötélen kerékpározott. „Aki a veszedelmet szereti, elvész abban”, mondja az Úr. (Sir 3,27)