Nagy és boldogító igazság, hogy az egyszer birtokba vett malasztot s az ezzel arányban álló mennyei rangunkat, dicsőségünket s boldogságunkat utolsó leheletünkig gyarapíthatjuk. A Szentlélek, a mi igazi barátunk s jóakarónk, nem is szűnik meg erre minket buzdítani. „Növekedjetek a kegyelemben” – int bennünket Szent Péter apostol által. (2Pét 3,18) „Aki igaz, legyen igazabb és a szent legyen szentebb” – olvassuk a Jelenések könyvében. (22,11)
Nincs igaza tehát ebben sem Luthernak, ki azt tanította, hogy a malaszt, a szentség dolgában minden keresztény Szűz Máriával egyenrangú. A tridenti szent zsinat ezzel szemben kijelenti, hogy „a megigazultságot mindegyikünk a maga mértéke szerint kapja, melyet a Szentlélek úgy osztogat, amint jónak látja és kinek-kinek fölkészültsége s közreműködése szerint”. És kiközösítette azt, ki állítani meri, hogy „a kapott megigazultságot nem tartják fenn s nem növelik Isten előtt a jócselekedetek, amelyek a kapott igazultság növekedésének okai”.
Szépen mondja ez ügyben Nisszai Szent Gergely: „Nincs módunkban növelni testünket, de fokozni a Szentlélek segítségével a lélek szépségét és ennél fogva boldogságát: erre van hatalmunk!”
Minden ember lelke tehát pompás műterem, amelyben a saját szépségén s tökéletességén munkálkodni hivatott. Itt fonja ki-ki a maga örök dicsőségének koszorúját, itt gyűjtögeti s illesztgeti az ékköveket mennyei koronájába Minden jámbor fohász, minden erényindulat, minden önmegtagadás, minden áldozat, a felebaráti szeretet minden műve, melyet a malasztos lélekben a segítő kegyelem termel, kincstöbblet az örök élet számára. Az élet oly rövid! Nincs tehát veszteni való idő.
Limai Szent Róza sírdogál halálos ágyán. Mikor szomorúságának oka felől kérdik, ezt a megszívlelendő feleletet adta: „Nem azért sírok, mivel a földet el kell hagynom, sem a fájdalmak miatt, amelyeket tűrök, hanem azon bánkódom, mert a mennyország kiérdemlésére nem szenvedtem eleget”.
Miként a szentségek által kapjuk az első megszentelő malasztot, úgy a szentségek eszközlik legfőképpen annak gyarapodását is. Az egyes szentségeknél erről még bőven lesz szó. De már előre kiemeljük e helyütt is az Oltáriszentséget, melynek egyenes és első célja, hogy a megszentelő malasztot bennünk fenntartsa és gyarapítsa. Ezt a nagy szentséget, melyben maga a malasztforrás, Jézus Krisztus székel, éppen azért alapította az Úr, hogy „életünk legyen s bővebben legyen”. Egy-egy szentáldozás nagyjelentőségű eseménye életünknek, mint amely malasztunkat s ennek arányában égi jutalmunkat jelentékenyen növeli. Mit gondoljunk tehát a gyakori, sőt napi szentáldozásról!! Minő nagy, minden sejtelmünket messze felülmúló jótétemény ez! Tündöklő napokat készít belőlünk a mennyország egére, melyektől még az örök Éden is nyerni fog szépségben.