Végre a megszentelő malaszt a magva, csírája az örök üdvösségnek. Lappangó tűz az, mely testből kilépő lelkünkben hirtelen lobbot vet. Képessé s alkalmassá teszi a lelket, hogy magába szívja s kilövellje a dicsőség fényét, felölelje a boldogság óceánját, Istenét s benne örökre elmerüljön. Amit a mennyország csak adhat, örömet, fényt, méltóságot, minőt szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív soha meg nem álmodott, mind, mind a megszentelő malasztban gyökerezik. Nincsen teremtett lélek, mely természetes erőivel ekkora jót, magát az Istent befogadni, magába zárni képes volna. Ehhez igazán isteni erők kellenek. Ezeket adja meg a megszentelő malaszt. Belőle úgy jő elő az örök dicsőség, mint gubóból az aranyhímporos lepke… akkor, „midőn majd mindnyájan felfödött orcával nézvén – mint tükörben– az Úr dicsőségét, ugyanazon képmássá változunk át fényesebben és fényesebben az Úr lelke által”. (2Kor 3,18)