Íme egy a sok eset közül. A belga namuri egyházmegyében levő Beez helység plébánosa írja (1873-ban), hogy az éppen nála időző kollegáját s jóbarátját semmi módon sem tudta visszatartani, hogy – eddigi terve ellenére – bizonyos érthetetlen belső nyugtalanságtól ösztönözve neki ne vágjon a viharos fagyos éjszakának s három órára fekvő plébániájára vissza ne térjen. Községét nagy nehezen elérve, egy faluvégi házikóból világosság szürenkezik feléje. Mintha csak hívogatná. Már csak azért is bekopogtat, hogy dermedező tagjait kissé felmelengesse. A család meglepődve néz össze. Hiszen éppen azon tanakodnak, hogy súlyos betegükhöz papot kellene hívni… de oly késő van már s hozzá az idő is nagyon kellemetlen… A lelkipásztor nyomban meggyóntatta a beteget, majd elhozva még az éj folyamán az Urat s az utolsó kenet olaját, elkészítette a haldoklót az örökkévalóság nagy útjára, melyre néhány óra múlva lépett. A csodálatos kis történetre mintegy magyarázó, megvilágosító fényt vet, hogy a megboldogult buzgón végezte a nagy kilencedet.
Azonban sem a szent vállruha, sem a kilenc pénteki ájtatosság sem egyéb a világon fel nem menthet az alól, hogy „félelemmel és rettegéssel munkáljuk üdvösségünket”. Egyházunk tanítása szerint ugyanis – különös isteni kinyilatkoztatás nélkül – senki végső állhatatosságáról biztosítva nincs. Mert hogy igazában s egészen teljesítettük‑e azokat a feltételeket, amelyekhez Isten ígéreteit csatolja, annak egyes egyedül maga a jó Isten a megmondhatója.
Jegyzet. A végső állhatatosság nagy ajándékával rokon de nem azonos az a kiváltság, amelynél fogva Isten egyeseket az igazságban s szentségben már ez életben végleg megerősít. Ily egészen rendkívüli kitüntetésben részesültek pl. a Boldogságos Szűz, Keresztelő Szent János, az apostolok pünkösd után s bizonyára Szent József, az Úr nevelőatyja is, hogy így a lelki világ egén „csillagok legyenek, melyek változatlan tiszta fényben állandóan s biztosan világítsanak a rájuk hagyatkozó ingatag embereknek”. (Schütz dr.)