Már csak az Isten főurasága is azt követeli, hogy az üdvösség ügyében az első s utolsó szó az övé legyen.
Gyönyörűen jelképezte ezt az Úr Jézus a tékozló fiúról mondott parabolájában (Lk 15), midőn azt állítja, hogy a lezüllött, lerongyolódott gyermeket az atyja már messziről észrevette. Istennél ez a távolból való megpillantás s felismerés a malasztnak reánk lövellt első sugarát jelenti.
Igen, a II. orangei (olv. oránzsi) zsinat tanítása szerint már a hitre hangoló lelkület is Istennek természetfeletti ajándéka. A tridenti szent zsinat tanítja, hogy „az ember a Szentlélek előzetes ihlete nélkül nem képes hinni, remélni, szeretni vagy bűnbánatot tartani úgy, ahogy ez szükséges a megigazulás elnyerése végett”.
Azért méltán sóhajtja Jeremiás próféta siralmaiban: „Téríts minket hozzád, Uram! és megtérünk”. (Jer 5,21) És Isten, ki forrón óhajtja a maga részéről, „hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson” (1Tim 2,4), nem is késik a hitnek, illetőleg a bűnbánatnak első malasztját a léleknek felajánlani. Kopogtat a lélek ajtaján. Olykor halkan, olykor hatalmasan. „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek. Aki hallja az én szómat és megnyitja nekem az ajtót, bemegyek hozzája …” (Jel 3,20) Kinek-kinek szabadakaratától függ, vajon elfogadja‑e a kegyelmet, avagy visszautasítja. Azért mondja az Úr a prófétánál: „Térjetek hozzám … és hozzátok térek”. (Zak 1,9) Fölötte érdekes és tanulságos a malasztnak eme kezdeményező munkáját megfigyelni nagy bűnösök megtérésében.
Ilyen pl. Szent Ágostonnak klasszikus esete. Isten, mint Vallomásainak könyvében jómaga bevallja, szakadatlanul szólítgatta lelkiismeretében, hogy kövesse már egyszer jobb meggyőződését, keljen ki a bűn pocsolyájából, keresse üdvösségét. De ő egyre csak azt felelte: „Majd, majd; várj még egy kissé!” És ez a „majd-majd” messze elhúzódott, csak nem lett neki vége. A „bűn törvénye”, mely tagjaiban uralkodott, csak nem akart tágítani. De Isten végtelen irgalma nem hagyta abban a dolgot. Újabb s újabb vállalkozásokba bocsátkozott e nagy lélek meghódítására. Bizonyos Pontianus, nemes afrikai, ki az udvarnál is nagy kegyben állott, egy alkalommal meglátogatja földijét, Ágostont s úgy látszólag véletlenül Szent Antalnak, a szigorú életű remetének megható életét festi le előtte. Majd aztán két előkelő hivatalnokról beszél, kik az imént hősies elhatározással lemondottak az udvari élet kényelméről, otthagyták a világot, hogy szent elvonultságban készüljenek az örök életre. Ezek az elbeszélések iszonyú harcot hívtak elő Ágoston lelkében. Szégyenkezve s bosszankodva keserű szemrehányásokat tett magának, miért tétovázik megtenni az elhatározó lépést. Pontianus távozta után egy ideig láthatóan felindulva állott ott. Majd az éppen jelenlevő barátjához, Alypiushoz fordulva kitört: „Még tovább is tétlenek maradjunk?! – kiáltja szenvedélyes hangon. – Mi ez? Nem hallod‑e? A tanulatlanok magukhoz ragadják Isten országát, mi meg a mi rideg tudományosságunk mellett még egyre az érzékiség mocsarában fetrengünk! Szégyelljük talán magunkat őket követni, mivel megelőztek bennünket? Mennyivel inkább kell azt szégyellnünk, hogy még csak nem is követjük őket!” E heves kitörés után Ágoston elvált barátjától s a közeli kertbe vonult tovább vívni a belső tusát. „Keseregtem és mérgelődtem magamban vonakodásom felett – írja maga Vallomásainak könyvében (8. k 8. f.) –, amellyel még mindig késlekedtem akaratodat teljesíteni s megkötni a szövetséget veled, ó Istenem, mire minden porcikám úgy sarkalt, a te dicséretedre hangolva egész lényemet. Ámde mind erre a célra való törekvéshez, mind annak elérésére akarat kellett volna és pedig erős, teljes akarat, nem pedig ide-odahajló béna akarat. Én pedig akartam is, nem is; mintegy magamban meg voltam oszolva. Vergődtem, hánykolódtam láncaimban, amelyek ha már nem is voltak oly szorosak, de még mindig fogva tartottak. És nekem nem volt erőm azokat szertezúzni. Ezalatt nem szűnt meg, ó, Isten, a te irgalmad üdvös félelemmel ostorozni engem, sőt megkétszerezte csapásait, nehogy újra megerősödjenek kötelékeim s ismét makacsabban tartsanak fogva. „Most rögtön széttépem kötelékeimet!” – mondogattam magamban, de még sem tettem. Tétováztam lemondani arról, ami halálhozó s élni annak, ami életadó… Régi barátnőim mintha csak ruhámnál fogva tartogattak volna, azt sugdosva fülembe: Tehát el akarsz bennünket hagyni? Akkor aztán nem szabad ám majd ezt meg ezt tenned! És hiszed‑e te, hogy ily élvek nélkül el tudsz lenni?… Más oldalról meg az önmegtartóztatásnak erkölcsös vidámsága jelent meg előttem a maga teljes méltóságában …, hívogatott, hogy minden tétovázás nélkül siessek hozzá. Kitárta karját, hogy magához vonjon, átöleljen s az angyaltiszta seregbe kebelezzen. Bíztató hangon szólott hozzám: Hogyan? te nem tudnád megtenni azt, amit ezek meg ezek megtettek? Vajon nem az Úr Isten adta‑e meg nekik is a lehetőséget? Vesd tehát te is Isten karjába magad; ne félj, Ő nem vonul vissza, nem hagy elbukni. Bízd reá magadat, Ő pártodat fogja és meggyógyít téged.
Majd meg sűrű könnyek között sóhajtozza: „Meddig, Uram, meddig haragszol még reám? Ne emlékezzél, ne, ó Uram, eddigi gonoszságomra. Meddig? meddig? Holnap? és ismét csak holnap? .Miért nem most, miért nem ebben az órában ér véget gyalázatom?…” Ekkor ütötte meg fülét hirtelenében az a titokzatos szózat, mely bizonyára az égből hangzott feléje: „Vedd és olvasd!” Felnyitja úgy találomra a keze ügyében levő Szentírást. Szent Pál apostol komoly figyelmeztetésén akadt meg éppen szeme: „Mint nappal, tisztességesen járjunk, nem tobzódásokban és részegeskedésekben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben, hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba és a testet ne ápoljátok a kívánságok szerint”. (Róm 13,13.14)
Ez volt a döntő roham, amellyel a malaszt végre bevette a soká ostromolt várat. Ágoston felkelt, elhatározta, hogy kerüljön bármibe, ezentúl kizárólag Isten szolgálatára szenteli életét. Kevéssel utóbb Szent Ambrus kezéből felvette a keresztséget, később pappá, sőt hippói püspökké lett. Nagy szent s hírneves egyháztudós válott belőle.