Emberek vagyunk. Lényeges alkotórészünk tehát a test. Nem csupán sátora, nyűge, bilincse szellemi lelkünknek, hanem nélkülözhetetlen s hatalmas munkatársa és sorsosa mindörökre.
Tekintve nagyszerű hivatását, Isten különös gonddal s ünnepélyességgel lát annak megalkotásához. Míg a többi dolgok teremtését egy-egy „legyen”-nel, mondhatnám egy-egy isteni gesztussal intézi el, addig az ember teremtése előtt mintegy magába száll s tanácsot tart önmagával. „Alkossunk – úgymond – embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” Alkotta tehát az Úristen embert a föld agyagából s orcájára lehelé az élet leheletét és így lőn az ember élő lénnyé. (Ter 1,26; 2,7) Ne csodáljuk! Hiszen ez a föld porából vett test valóban fenséges dolgokra hivatott. Ezt a testet veszi fel egykor a Szentháromság második személye és pedig mindenkorra, ezt fogja égi trónjára emelni s az összes teremtmények imádása tárgyává tenni. Ez a test lesz annyi emberben a Szentlélek temploma, az oltáriszentségi Jézus eleven szentségháza, annyi dicső és hősies erény eszköze. Végül ez a test fog, mint megsokszorozott nap, a halál álmából felkelni, hogy tündöklő, vakító fénnyel ragyogja be a mennyországot.
Nincs mester, aki nem szeretné, nem becsülné remekét s tőle telhetőleg mindent meg ne tenne, hogy az épségben fenn is maradjon.
Isten is szigorúan megparancsolja, hogy testünket, amelynek mi inkább csak haszonélvezői, mint korlátlan birtokosai vagyunk, okosan gondozzuk s annak életét, épségét, egészségét lelkiismeretesen megőrizzük. És erre nem csupán Isten ötödik parancsa, hanem a helyes önszeretet is ösztönöz bennünket. Hiszen testi épségünk, egészségünk egyik legnagyobb kincsünk, Isten egyik legértékesebb ajándéka.