Egy fiatalember meglátogatta egyszer régi öreg tanítóját, aki persze meleg érdeklődéssel kérdezősködött egykori kedves diákja sorsa felől. És a fiatalember szinte könnybe lábadt szemmel panaszolja el, hogy az élet vele szemben nagyon mostoha s ő még mindig oly földhözragadt szegény, mint akár a templom egere. A tanító erre elkomolyodik s végigmérve tekintetével a fiatalembert, így szólt: „Szegénységről panaszkodol, fiam? Én éppen az ellenkezőt olvasom le rólad. Látom, kezed, lábad ép, s egészséges vagy, mint a makk. Ugyan mondd csak, odaadnád‑e két kezedet egymillió koronáért?” „Nem! azt semmiért se adnám,” válaszolt az ifjú. „És lábadat és szemedet?” folytatta a tanító. „Azokat sem tudná senki pénzzel megfizetni”, felelt amaz. „És ugyan hány koronáért feküdnél néhány évig betegágyon?” folytatja a jó, öreg mester kérdezősködését. „Semennyiért!” erősítgette az egykori diák. „No lásd, fiam – szólt erre a bölcs tanító –, hányszoros milliomos vagy te! Sőt olyan földi kincsed van, amelyet semmi pénzért sem lehet megvásárolni.”
Valóban nem ártana ezt nekünk is sokszor meggondolnunk, midőn elégedetlenek s hajlandók vagyunk Isten ellen zúgolódni. Vegyük csak ilyenkor sorra ép érzékeinket, pl. szemünk világát.
Yung Schilling orvos a múlt század folyamán nagy hírnévre tett szert pompásan sikerült szemoperációi által. Egy alkalommal idősebb, megvakult zsidót vezetett hozzá Joël nevű fia. A teljesen világtalan zsidó leült a székre s a kés működni kezdett az ügyes orvos kezében. A hályogok lehullanak, s a világosság megint a szemébe tódul. „Joël, én látok – kiált az öreg –, fiam, én látok, látok – ismételgeti örömtől ittasan, szinte önkívületben. – Borulj le, fiam – folytatta – és csókold meg öreg apád helyett is az orvos lábát.” A fiú megteszi, mielőtt a derék orvos azt megakadályozhatta volna. Ez a nagy hála és öröm könnyen érthető. És mi – kérdem – megköszöntük‑e valaha Istennek ép szemünket? Tekintsük aztán hallásunkat, ép tagjainkat, elménket. Hány és hány fekszik köszvénytől összegémberedett tagokkal évek hosszú során át a kínos betegágyon, hány tölti élete legjavát – mint élő halott – az őrültek házában magához hasonló szerencsétlenek társaságában.
És az ily megfontolás után nem ébred‑e fel lelkünkben a mélységes hálával együtt az igazságosság s méltányosság érzete, hogy ép testünket, tagjainkat, érzékeinket, mint Isten ingyen ajándékait, ne az ő sértegetésére, hanem igenis arra használjuk, amire ő ezeket adta: az ő szolgálatára?
Hálánk egyik gyakorlati megnyilvánulása az, ha egészségünkre vigyázunk, azt bölcsen ápoljuk, tudva, hogy „számot kell adnunk egykor Isten előtt, hogyan bántunk testünkkel, mely a halhatatlan lélek lakóhelye, valamint állapotbeli kötelességünk eszköze volt”. (Kneipp)
Meg kell tehát adni testünknek a szükséges táplálékot, ruhát, lakást és nem szabad fösvénységből, hiúságból vagy egyéb alacsony indítóokból olyat tennünk, ami egészségünket rongálná, életünket rövidítené. Használjuk fel egészségünk érdekében a Gondviselés nyújtotta rendes eszközöket.