Midőn Daniades görög követ a makedón királyi udvarban elragadtatással magasztalta hazájának, Athénnek szépségeit, Fülöp király egy ideig csak tűnődve hallgatja beszédét. „Rajzold le nekem ezt a várost!” – szólítja fel erre a követet. Daniades siet a király kívánságának eleget tenni. „Ennek a városnak az enyémnek kell lennie!” – kiált fel erre Fülöp hévvel az asztalra ütve. Úgy is lett.
Mi is vázoltuk az előzőkben Isten templomát, melyet ő mibennünk magának emelt. Leírtuk tehetségünk szerint annak nagyszerűségét, báját, fenségét. Kinek szívében ne ébredne erre vágyódás eme természetfeletti isteni ajándék után? Ki ne óhajtana Istenének rokona, barátja lenni s a Szentléleknek oly értékes adományaiban részesedni? Valóban, ha akadna ilyen, arra ráillenének az apostol szavai: „A test szerint való ember nem fogja fel azt, mi Isten Lelkéé, mert az bolondság előtte és nem értheti fel, mert azt lélek szerint kell megítélni”. (1Kor 2,14) A parabolabeli „nemes ember”, az Úr Jézus, felajánlja, reánk bízza a malaszt giráját. „Kereskedjetek – úgymond –, míg megjövök.” (Lk 19,13) Míg be nem kopogtatok a halál óráján.
Ha tehát van érzékünk tulajdon nagyságunk s boldogságunk iránt, ha nem halt ki belőlünk minden nemes ambíció, akkor érdeklődésünk gócpontjában van a kérdés, vajon miképpen juthatunk a malaszt-girának – ennek a mérhetetlen kincsnek birtokába, hogyan gyarapíthatjuk, őrizhetjük meg azt?