Vannak a földön mélységek, amelyekbe az ember szinte nem mer tekinteni, mert feje szédül. Ilyenek a hitnek titkai, nevezetesen a malaszt isteni tana. Nem szándékunk feszegetni olyan rejtélyeket, amelyek az emberi elmére örökre megfejthetetlenek. Csak annyit mondunk, amennyit biztosan tudhatunk s tudnunk feltétlenül szükséges.
Isten malasztja nélkül tehát nem üdvözülhetünk. A bűnös nélküle meg nem térhet, az igaz nélküle ki nem tarthat s érdemeit jócselekedetekkel nem szaporíthatja. A hajtó, ébresztő erő a megigazult lelkében is csak a segítő malaszt marad.
Éppen oly bizonyos az is, hogy Isten minden embernek megadja az elégséges malasztokat. „A forrás senkit sem tilt el vízétől – mondja Szent Efrém –, hasonlóan a malasztforrás sem akadályoz senkit, hogy hozzá járuljon s belőle merítsen.” „Attól, aki megteszi, ami tőle telik – mondja Szent Ágoston –, Isten malasztját meg nem vonja. Sohasem hagyja el Isten az embert, hacsak az ember Őt már előbb el nem hagyta.” (Sermo 88. de temp.)
Ámde miért hoz egyikünkben a felajánlott malaszt bő gyümölcsöt s miért marad másikunkban meddő? Ennek okát az ember szabadakaratában kell keresnünk. Ha ez nem így volna, akkor igazat kellene adnunk Kálvinnak s a többi reformátoroknak, akik szerint Isten egyeseket már eleve kiválasztott az üdvösségre, másokat a kárhozatra, hogy amazokon irgalmát, ezeken igazságosságát dicsőítse meg.
Mindezt könnyű belátni. De hogy miért ad Isten egyeseknek szinte túl bő malasztot s másokkal miért bánik takarékosabban; miért menti meg az egyiket s miért hagyja veszni a másikat, ez már az ő titka. „Könyörül, akin akar és megátalkodni hagyja, akit akar.” (Róm 9,18) Részünkről nincs egyéb hátra, mint porba hullva imádni az ő isteni főuraságát. Mert „ó, ember! ki vagy te, hogy feleselj az Istennel? Vajon mondhatja‑e az alkotmány annak, ki őt alkotta: miért alkottál engem így?” (Róm 9,20)
Működjünk közre azzal a malaszttal, amelyet ő nagy kegyesen nekünk szánt.