A legjobb szolgálatunk Istennek, ha elfogadjuk szent akaratát, betegségben, szenvedésben is. Türelmesen viselni a szenvedést: elfogadni az isteni akaratot.
Minő balgák azok, akik azt mondják, hogy az egészséget nem azért kívánják, hogy ne szenvedjenek, hanem azért, hogy jobban szolgálhassanak az Úrnak a szabályok megtartásával, a szerzetnek tett szolgálatukkal, templombajárással, áldozással, a bűnbánat cselekedeteivel, tanulással, s azáltal, hogy gyontatásssal és prédikálással a lelkek üdvének munkálására szentelik magukat. De azt kérdem tőled, jámbor lélek, mondd meg nekem, miért kívánod megtenni ezen dolgokat? Hogy kedvében járj az Istennek? És ugyan mit keresel, mikor biztos vagy affelől, hogy Istennek tetszése nem az, hogy imádkozzál, áldozzál, bűnbánati cselekedeteket végezz, tanulj vagy prédikálj, hanem az, hogy tűrd békességgel azokat a betegségeket, azokat a fájdalmakat, melyeket ő reád bocsát? Egyesítsd akkor fájdalmaidat Jézus Krisztus fájdalmaival. De nekem nem tetszik, mondod, hogy beteg lévén, haszontalan vagyok s terhére válok a szerzetnek, a háznak. De amiképpen te megnyugszol Isten akaratában, hinned kell, hogy elöljáróid szintén megnyugosznak, mivel látják, hogy nem saját renyheséged folytán, hanem Isten akratából okozod a háznak ezt a terhet. Különben is ezek a vágyak és panaszok nem az Isten iránt való szeretetből származnak, hanem az önszeretetből, mely mindig ürügyeket keres, hogy Isten akaratától eltávozzék. Kedvében akarunk járni Istennek. Mondjuk csak akkor, amikor ágyhoz szögezve látjuk magunkat, mondjuk az Úrnak ezt az egyetlen szót: Legyen meg a te akaratod; és ismételjük ezt folyton, százszor, meg ezerszer, mert ezzel magával jobban kedvébe járunk Istennek, mint minden önmegtagadásunkkal és áhítatgyakorlatainkkal, melyeket végezni tudunk. Nincs jobb mód arra, hogy Istennek szolgáljunk, mint ha örömmel karoljuk át az ő akaratát. A tiszteletreméltó Avila atya ezt írta egyszer egy beteg papnak: Barátom, ne járjon az eszed azon, hogy mit tennél, ha egészséges volnál, hanem elégedjél meg azzal, hogy beteg vagy ameddig Istennek tetszik. Ha Isten akaratát keresed, miért tartod kívánatosabbnak, hogy egészséges ember légy, mint azt, hogy beteg. S bizonyára jól mondotta; mert hisz nem a mi cselekedeteink dicsőítik Istent, hanem megnyugvásunk és egyesülésünk az ő szent akaratával. Azért mondotta még Szalézi Szent Ferenc, hogy jobban szolgálunk Istennek szenvedéssel, mint munkálkodással. Sokszor nincsenek kéznél az orvosok, az orvosságok vagy esetleg az orvos nem ismeri föl betegségünket; szükséges, hogy ebben is egyesüljünk az isteni akarattal, amely a mi javunkra rendeli ezt. Egy emberről beszélik, aki nagy tisztelője volt a canterbury-i Szent Tamásnak, hogy betegségében a szent sírjához ment, hogy egészségét visszanyerje. Meggyógyulva tért vissza hazájába, de aztán így beszélt magában: De ha a betegség jobban segít engem üdvösségem elnyerésében, akkor mire szolgál nekem ez az egészség? Ezzel a gondolattal visszatért a sírhoz, kérte a szentet, hogy eszközölje ki Istentől azt, ami hasznosabb neki örök üdvössége tekintetében. Ennek megtörténtével visszaesett a betegségbe s teljesen meg volt elégedve, mert biztosra vette, hogy Isten az ő javára rendelkezett így. Hasonlóképpen beszéli Surius, hogy egy vak szent Bedasztusz püspök közbenjárására visszanyerte szemevilágát; de azután imádkozott, hogy ha ez a látás nem válik lelkének javára, térjen vissza vaksága. S imádsága után vakká lett, mint azelőtt volt. Mikor tehát betegek vagyunk, az a legjobb, ha nem kívánjuk sem a betegséget, sem az egészséget, hanem Isten akaratára hagyatkozunk, hogy rendelkezzék velünk, amint neki tetszik. De ha mégis kívánjuk az egészséget, kérjük legalább mindig megadással és föltételesen, ha tudniillik a testi egészség megfelel lelkünk üdvösségének. Máskülönben hibás lesz az ilyen imádság és nem talál meghallgatásra, mert az Úr nem hallgatja meg az imádságot, melyből hiányzik a megadás.
A betegség idejét én a lelkek próbakövének nevezem, mert itt válik el, hány karátos, milyen értékű az erény, melynek egy lélek birtokában van. Ha nem nyugtalankodik, hanem engedelmeskedik az orvosoknak, az elöljáróknak, békén van s egészen belenyugszik Isten akaratába, ez annak a jele, hogy mély gyökeret vert benne az erény. De mit szóljunk az olyan betegről, aki panaszkodik, s azt mondja, hogy hanyagul szolgálják ki; hogy fájdalmai elviselhetetlenek; hogy nem talál orvosságot, mely segítene rajta; hogy az orvos tudatlan; sőt néha Istennel is pörbe áll, hogy keze megnehezült fölötte. Szent Bonaventura beszéli Szent Ferenc életében, hogy mikor a szentet egy alkalommal borzasztó fájdalmak gyötörték, egyik nagyon egyszerű szerzetese így szólt hozzá: Atyám, kérd Istent, hogy kissé enyhébben bánjon veled, mert úgy látszik, hogy keze nagyon súlyosan nehezedik rád. Ezt hallván Szent Ferenc, fölkiáltott és így felelt neki: Halld! Ha nem tudnám, hogy az, amit mondtál, együgyűségedből származik, nem akarnálak többé látni sem, mivelhogy gáncsolni merted Isten ítéleteit. Ezt mondván, jóllehet nagyon gyenge volt és a betegség kimerítette erejét, az ágyból a földre vetette magát, megcsókolta azt, és így szólt: Uram, köszönöm neked mindazt a fájdalmat, melyet rám bocsátottal. Kérlek, bocsáss reám még többet, ha úgy tetszik neked. Az én örömem az, hogy gyötörsz és nem kímélsz engem; mert a te akaratod teljesítése a legnagyobb vigasztalás, mely ebben az életben érhet. Ide kell számítanunk azt a csapást is, mely néha olyan személyek elvesztése folytán ér bennünket, akik anyagi vagy pedig lelki előmenetelünk szempontjából hasznunkra lennének.