Felvethetjük a kérdést, vajon erkölcsös s erényes cselekedet‑e jót tenni, avagy a rosszat kerülni a jutalom reményéből vagy a büntetéstől való félelemből. Luther és Kálvin tagadták ezt, utánuk indultak Baius és Jansen, kiket a tridenti zsinat elítélt. Kantnak imperativus categoricusa is, amely szerint a cselekedet egyetlen tisztességes, erkölcsös rugója a kötelességérzet, szintén elítéli a reményből vagy félelemből eredő jóttevést, illetőleg bűnkerülést.
Mindezekkel szemben a katolikus erkölcstan csupán annak lelkületét s eljárását ítéli el, aki nem tartaná meg a parancsot, ha jutalmat nem remélne érte s áthágná a törvényt, ha büntetéstől nem kellene félnie. Szóval csupán az a remény s félelem helytelen s vétkes, amely megfér a bűn szeretetével s a rosszakarattal. Ellenben az a remény s félelem, mely minden körülmények között kizárja Isten megbántását, ha nem is oly magas s tökéletes indítóok, mint a tiszta szeretet, de azért nemes, erkölcsös s érdemhozó. Az ellenkező vélemény félreismeri az embert, nem érti s méltányolja a Teremtőtől szívünk mélyébe oltott helyes önszeretetet, sőt ellentmond magának a Szentírásnak, mely ellenfeleink szerint a hit egyedüli forrása.
Ha félelemből bűnt kerülni erkölcstelen volna, akkor miért állítaná maga a Szentlélek, hogy „az Úr félelme kiűzi a bűnt” (Sir 1,27); miért fohászkodnék a zsoltáros: „szegezd át félelmeddel az én testemet” (118,120); miért kötné maga az Üdvözítő annyira szívünkre: „Féljetek attól, ki hatalommal bír a gyehennába vetni. Igen, mondom nektek, attól féljetek”. (Lk 12,5) Viszont bizonyára a jutalom reményére, mint a jótettek helyes indítóokára céloz Szent Pál, mikor azt mondja: „Mindaz pedig, ki a küzdésben tusakodik, mindentől megtartóztatja magát és azok ugyan, hogy hervatag koszorút nyerjenek, mi pedig hervadhatlant”. (1Kor 9,25)