A hit igazának egyik leghatalmasabb s legmegkapóbb érve a földről búcsúzó nagy szellemeknek, nagyszíveknek végső derűje. De nem kevésbé megkapó s meggyőző látvány a szegény, egyszerű lelkek hite.
Sokan nevetnek a szerény napszámos hitén, pedig minő felséges az. Nincs semmije, alig tud megélni. A nagy város egyik pince- vagy padlásszobájában lakik. Dolgozik lankadatlanul olcsó bérért, csakhogy eltartsa feleségét s gyermekeit. Azt vélitek, hogy szerencsétlen? Igen, az volna, ha hite a sivár való fölé nem emelné. „De hiszen az ily ember hite csupa vakhit, puszta szokás, gyakorlat”, mondják erre a „felvilágosultak”. Távolról sem! Nézzétek meg közelebbről, s látni fogjátok, hogy ennek a szegény embernek a hite biztos, világos s csakúgy megalapozott, mint akármely tudósé vagy lángelméé. Tudja, megtanulta édesanyjától s második anyjától, az Egyháztól, sőt az egész emberiségtől, hogy Isten, ki minket szeretetből teremtett s végtelen boldogságra szánt, megváltásunkért emberré lett, szenvedett s meghalt a kereszten, hogy minket tanítson s segítsen szenvedni s jól, boldogan meghalni. Megtanulta azt is, hogy az apostolok, kik látták az Üdvözítőt, tanítása igazságát halálukkal pecsételték meg. Hisz az oly tanúknak, kik teljesen önzetlenül meghaltak azért, amit hirdettek. Tudja, hogy az apostolok és első keresztények alig bontották ki a bűnbánat, tiszta élet, önmegtagadás zászlóját, a világ dühödten támadt ellenük. Nem csodálkozik ezen. Sőt mindez megerősíti hitében. Hiszen látja, hogy a szomszédos padlásszobában, a gyárban stb. az egyházgyűlöletet ma is együtt jár a tivornyával, erkölcstelen élettel a csalással s erőszakkal.
És belátja, ha az Egyház még mindig áll, ha 19 százados üldöztetés még el nem csüggesztette, ha nem fárad ki jót tenni az emberiséggel, akkor csak Isten munkája lehet.
Valami tudákos ellenvetéseket bizonyára nem tudna megfejteni. De ez nem ingatja meg hitében, ő oly világosságban lakozik, amelyet „Isten elrejtett a világ bölcsei előtt, de kijelenté azt a kicsinyeknek”. Mikor munkájából hazatérve térdére veszi gyermekét, tanítgatja mondani: Miatyánk, ki vagy a mennyekben – legyen meg a te akaratod”.
Magyarázza az imát; alkalmazza azt a napi eseményekre, a dráguló kenyérre, a növekedő nyomorra. Ki festi le a magyarázatok szépségét, melyek egy-egy keresztény munkás, egy-egy szegény anya, jó öreg nagyanya ajkáról hangzanak, aki nem tud semmit és mégis tud mindent, kinek hittel telt szavait, ismeretlen forrásból merített bölcsességét a legnagyobb lángelmék is megbámulhatják. Hány és hány lángész, hősi lélek nyerte hitét a nép egyik-másik szerény, tudatlan asszonyának térdén s ha meg oly sokra vitték is, ennél a napnál gyulladtak lángra.
Ámde a hit nemcsak békét s boldogságot ad tudósnak, tudatlannak, szegénynek s gazdagnak egyaránt, hanem erőt, hősiességet, önfeláldozást is lehel a szívekbe, melyek nélkül semmi nagy dolog sem létesülhet itt a földön.
Hit nélkül nincs haladás, nincs kultúra, nincs civilizáció. Hogy a számtalan szembeszökő bizonyítékok közül csak egyet emeljünk ki: íme, a „dómok beszélnek”.
Midőn Heine az ősi antwerpeni remek székesegyházat ámulva szemlélte, erre a szellemes szavakra fakadt. „A régieknek dogmáik voltak (volt hitük!), azért tudtak dómokat építeni. Nekünk csak vélekedésünk van. Véleményekkel csak viskókat lehet összetákolni.”
Hit nélkül nincs hazaszeretet. Ki fogja magát, életét feláldozni a haza oltárán, ha nincsenek örök reményei? Ámde ezeket a reményeket csupán a hit tartja fenn s táplálja a szívben, vagyis inkább a hit maga nem egyéb, mint „a reménylendő dolgok alapja”. (Zsid 11,1)
Innen van, hogy a legutóbbi világháborúban éppen a hit teljességét s biztonságát élvező katolikusok adták a honszerelemnek legragyogóbb jeleit. Bizonyítja ezt a hősi halottak statisztikája. Míg a magyar lélektől amúgy is többnyire idegen zsidó feleannyi hősi halottat adott, mint amennyit számarányához képest szolgáltatnia kellett volna (4–9% helyett 2–5%-ot), míg az evangélikusok elesetteinek arányszáma 0,5 százalékkal kisebb a népesség arányszámánál, míg a görögkeletieknél a két szám fedi egymást s míg a reformátusok hősi halottai a népességhez viszonyítva 2% többletet tüntetnek fel, a katolikusok teljes 4%-kal több életadót fizettek a hazának, mint amennyivel tartoznának, ha a többi vallásokkal arányosan osztozkodnak. Jó volna ezt megjegyezniök azoknak, kik e hazában a katolikusokat hazafiság szempontjából mint másodrendűeket kezelik, sőt magyar voltukat is letagadni merészelik.