Nyilvánvaló istenkáromlás az, amit Luther és Kálvin mondott, hogy tudniillik az isteni törvény megtartása Ádám vétke után az emberre nézve lehetetlenné vált; s az Egyház, mint tévelyt ítélte el azt is, amit Jansen mondott, hogy némely parancsot az igazak sem képesek megtartani a jelenben rendelkezésükre álló erővel s az isteni segítség is hiányzik, hogy megtarthassák. Ez állítások tarthatatlansága kitűnik a trienti szent zsinatból, mely kijelentette, hogy Isten nem parancsol lehetetlen dolgokat, hanem int bennünket, hogy tegyük meg azt, amit tudunk a rendes malaszt erejével és kérjük tőle a bőségesebb malasztot, mely szükséges annak a teljesítésére, amit különben nem tudnánk megtenni, s akkor ő megadja a segítséget, hogy képesek legyünk. Ezenfelül sok tekintélyes hittudós azt tanítja, hogy Isten megadja vagy legalább is fölajánlja mindenkinek vagy a közelebbi malasztot a parancsok teljesítésére, vagy legalább is az imádságnak távolabbi malasztját, amellyel aztán mindenki megnyeri a közelebbit az isteni parancsok tényleges megtartására. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a törvény megtartása a romlott természetnek jelenlegi állapotában igen nehéz, sőt erkölcsileg lehetetlen Isten különös segítsége nélkül, mely nagyobb annál, mint amekkorára szükségünk lett volna az ártatlanság állapotában. S ezt a különös segítséget Isten rendes körülmények között csakis azoknak adja meg, akik tőle kérik. Szent Ágoston azt tanítja, hogy az első serkentő malasztokat kivéve, melyekben közreműködésünk nélkül részesülünk – aminő pl. a hitnek vagy bűnbánatnak kegyelme – minden más malasztot s különösen az állhatatosság kegyelmét csakis azok nyerik meg, akik kérik. Más helyen biztosra veszi, „hogy Isten bizonyos dolgokat megad nekünk, ha nem is kérjük, mint pl. a hit kezdetét; másokban pedig csak azokat részesíti, akik kérik.”
Ebből azt következtetik a hittudósok, hogy felnőttekre nézve az imádság feltétlenül szükséges eszköze az üdvösségnek, vagyis hogy a gondviselés rendes útjai szerint egy hívő sem üdvözülhet anélkül, hogy magát Istennek ne ajánlaná, s tőle ne kérné az üdvösségre szükséges malasztokat. Aranyszájú Szent János szavai szerint: Valamint a testnek szüksége van a lélekre, hogy éljen, épp úgy szüksége van a léleknek az imádságra, hogy az Isten kegyelmében megmaradhasson. Ezt jelenti Jézus Krisztusnak ez a mondása is: Szükség mindenkor imádkozni és meg nem szűnni. (Lk 18,1) Szükség, tehát mindig kell imádkozni. Ugyanez az értelme Szent Jakab mondásának is: Nem nyertek azért, hogy nem kértek. (4,2) Hasonlóképpen ezt fejezi ki az is, amit két szóval mondott nekünk Üdvözítőnk: Kérjetek és adatik nektek. (Lk 9,9) Ha tehát – mondja Szent Terézia – aki kér, az kap, akkor aki nem kér, az nem kap. Isten mindenkit akar üdvözíteni; de azt akarja, hogy tőle kérjük a malasztokat, melyek üdvözülésünkre szükségesek. S még ezt sem akarnók megtenni? Fejezzük be ezt az első pontot azzal, hogy a mondottakból levonjuk a következtetést: hogy aki imádkozik, biztosan üdvözül s aki nem imádkozik, biztosan elkárhozik.