1. Gondold meg, hogy a pokol a legszerencsétlenebb, tűzzel tele börtön. Ebben a tűzben egészen el vannak merülve a kárhozottak: tűzörvény fölöttük, tűzörvény körülöttük és tűzörvény alattuk. Tűz a szemükben, tűz a szájukban, tűz mindenütt. Minden érzéknek meglesz a maga kínja. A szemeket füst vakítja és sötétség és rémület tölti el őket a többi kárhozottak és az ördögök láttára. Fülük éjjel-nappal szakadatlan ordítást, jajveszékelést és káromlást kénytelen hallani. Szaglásukat megfertőzteti annak a megszámlálhatatlan rothadó testnek bűze. Ízlésüket égető szomjúság és farkaséhség gyötri, anélkül, hogy csak egy csepp vizet vagy egy darab kenyeret kaphatnának. Ezért e börtönbe zárt szerencsétlenek szomjúságtól égve, tűztől mardosva, mindenféle szenvedéstől kínozva jajveszékelnek, ordítanak és kétségbeesnek, de nincs és nem lesz soha senki, aki őket vigasztalná, aki rajtuk enyhítene. Ó pokol, pokol, hogy nem akarnak téged némelyek hinni, míg csak maguk beléd nem zuhannak! Mit mondasz te, aki ezt olyasod? Ha most kellene meghalnod, hova jutnál? Azt hiszed, hogy egy gyertya szikrát nem bírnál eltűrni kezeden, s azt gondolod, hogy kibírod egy tűz-tóban, amely elnyel, kibírod vigasztalás nélkül, mindenkitől elhagyatva, az egész örökkévalóságon keresztül?
2. Gondold meg azután a kínt, melyet az egyes képességek fognak szenvedni. Az emlékezetet mindig kínozni fogja a lelkiismeret mardosása; ez az a féreg, mely örökké rágódni fog az elkárhozotton, midőn arra gondol, hogy miért taszította magát önként a kárhozatba egy kevés mérgezett gyönyörért. Ó Istenem, minek látja majd akkor a gyönyörnek azon pillanatait, a pokolnak száz meg ezer éve után? Ez a féreg emlékezteti az időre, melyet Isten jóvátételre adott neki, az alkalmakra, melyeket üdvözülésére nyújtott, társainak jó példáira, a megfogant, de soha valóra nem váltott föltételekre. És akkor majd látja, hogy örök romlásának nincs többé orvossága. Ó Istenem, Istenem, minő kétszeres pokol lesz az! Az akarat mindig ellenmondással találkozik; soha semmi se lesz abból, amit akar, és mindig az történik vele, amit nem akar, azaz mindenféle gyötrődés-szenvedés. Az értelem meg fogja ismerni a nagy jót, melyet elvesztett, vagyis a paradicsomot és az Istent. Ó Istenem, Istenem, bocsáss meg nekem Jézus Krisztus szeretetéért.
Bűnös, ki most nem törődöl vele, hogy elveszted a paradicsomot és az Istent, megismered majd vakságodat, mikor látod, hogy a boldogok diadalmaskodnak és örvendenek a mennyek országában; téged pedig, mint undok ebet, elűznek abból a boldog hazából, Isten szeme elől, Szűz Máriának, az angyaloknak és a szenteknek társaságából. Akkor őrjöngve kiabálod: Ó megelégedettség paradicsoma, ó Isten, te végtelen jóság, nem vagy és soha se leszel az enyém. Rajta tehát! Tarts bűnbánatot! Változtasd meg életedet! Ne várd be, míg nem lesz már többé számodra idő. Add át magadat az Istennek. Kezd el őt igazán szeretni. Kérd Jézust, kérd Szűz Máriát, hogy legyenek irgalmasok hozzád.