Midőn Páli Szent Vince a Gondy-családdal együtt, amelynél nevelősködött Picardia Folville községében – a grófné jószágán – tartózkodott, kétórányira fekvő bizonyos falucskába hívták, hogy ott egy súlyosan beteg 60 éves földmívest meggyóntasson. A beteg általában jó, becsületes ember hírében állott. Mindazonáltal Szent Vince arra érzé magát ösztönöztetve, hogy a beteget általános gyónásra bírja. Ekkor kitűnt, hogy emberünk a legszomorúbb lelkiállapotban van, mert nagy bűneit mindezideig álszégyenből elhallgatta. A szegény bűnös ezt túláradó bánatában maga nyíltan be is vallotta és a grófnéhoz, ki leereszkedő szívjóságában őt három nappal halála előtt meglátogatta, így szólott: „Ó méltóságos asszony! ha én általános gyónást nem végzek, akkor én örökre elkárhoztam volna sok és súlyos vétkem miatt, amelyeket mindezideig meggyónni szégyelltem”.
Ez az eset adta meg az első lökést arra, hogy Páli Szent Vince a missziós papok egyesületét, az ún. lazaristákat megalapítsa, kik apostoli buzgalommal s egészen az evangélium szellemében végzett népmisszióik alkalmával s egyébkor, főleg az általános gyónások által annyi lelket mentenek meg az örök üdvösség számára.
Az általános gyónásnak két neme van. Életgyónásnak nevezzük akkor, ha minden legalább is nagy bűnünket, amelyekre eszünk nyílása óta emlékszünk, belefoglaljuk. Ha pedig csupán hosszabb időtartamra pl. egy évre visszamenőleg vádoljuk magunkat, ezt egyszerűen általános gyónásnak hívjuk.
Az általános (illetőleg életgyónás) lehet szükséges, hasznos, de lehet káros is.