Lássuk a szentek példáit a penitenciára, akik ha mindnyájan kifejezetten világreformátorok nem is voltak, de a kereszt királyi zászlaja alá, mint a vezeklés hősei, egytől-egyig sorakoztak. A katolikus szellem bennük zenitjén ragyog, Isten csodákkal tünteti ki őket. És íme, ami legjobban jellemzi valamennyit, ez az isteni szeretet után a kiolthatatlan égető szomj: vezekelni. Tényleg, volt-e valaha szent, aki e tekintetben nem tett annyit, amennyit csak tehetett?
A szentek fenséges társadalma minden korból, nemből, állapotból toborzódik. Erény dolgában is ki ebben, ki abban viszi a hősi fokra. Azért látja már a zsoltáros jósszeme az Egyházat királyleánynak, ki arannyal szegélyezett sokszínű öltözetet visel. (Vö. Zsolt 44,14.15) A penitencia szellemében azonban valamennyi hasonlatos.
Vezekelnek már a szent gyermekek. Szent Kázmér lengyel herceg zsenge ifjúságában mezítelen testén vezeklőövet visel, s oly szigorral böjtöl, hogy még betegségében sem kér semmi enyhítést.
Szent Alajos, mint gyermekifjú, bámulatos találékonyságot tanúsít az önsanyargatásban. Minthogy a szokásos vezeklőeszközökhöz nem juthatott, lovaglósarkantyúkból készített magának sanyargatóövet s kutyakorbáccsal ostorozta magát. Ágyába fadarabokat dugdosott el, hogy kényelmetlenné tegye a pihenést s könnyebben felébredjen az imádságra. Éjjel-nappal sok órát töltött imába merülten, többnyire – még a legnagyobb hidegben – a puszta földön ingben térdelve.
Mint ifjú jezsuitát figyelmeztették némelyek, ha nem mérsékli szigorát önmagához, később meg fogja bánni. Ő szerényen az engedelmességre hivatkozott, amelynek korlátait sohasem lépi túl. Ami pedig a késő bánatot illeti, erre nézve a feleletet ünnepélyesebb pillanatra tartotta fenn. És csakugyan, halálos ágyán elérkezettnek vélte a pillanatot annak kijelentésére, hogy szigorú vezeklését nem bánta meg, sőt csak azt sajnálja, hogy elöljárói több és nagyobb önsanyargatásra nem adtak neki engedélyt.
Kanizius Szent Péter, az Egyház e kiváló tudósa, már tíz éves korában folyton vezeklőövet viselt. Nem egyszer találták a ház félreeső zugában még éjféltájt is térdre borulva, imába merülten. A farsangi napokban különösen szigorú önmegtartóztatást szabott magára, hogy Isten szent felségét engesztelje azokért a megbántásokért, amelyekkel a kicsapongó keresztények e napokban illetik.
Szent Ödön már gyermekkorában, mielőtt valamit evett volna, naponkint térden állva elimádkozta a bűnbánati zsoltárokat. Minden pénteken kenyéren s vizén böjtölt. Jellemző az akkori ízig-vérig katolikus nevelésre, hogy midőn fitestvérével, Róberttel Párizsba ment tanulni, bölcs édesanyjuk mindkettőjük számára sanyargatóövet is tett a csomagjukba, hogy azt hetenkint egyszer-kétszer hordozva, könnyebben ellenállhassanak a világ csábjainak.
A gyengéd női nemet is Isten s lelkek szeretete szent versenyre hívja ki a vezeklésben a férfiakkal. Jézusról nevezett Boldog Marianna Quitóban, Dél-Amerikában, 1618 körül, mint 12 éves gyermek elzárkózik kicsi szobácskában, amelyet 14 éven át, egészen boldog haláláig csak akkor hagyott el, midőn szentmisére vagy prédikációra ment. Rendesen egy kereszten vagy lépcsőn aludt; a vezeklőostor csaknem mindig kezében forgott s töviskoronával övezte fejét. Csupán kenyérből és vízből élt s ezt is gyakran megvonta magától. Idejét kézimunka, a halálról való elmélkedés és imádság között osztá meg.
Hogy kedvességével az egész világot meghódító lesieuxi Szent Teréz mily szigorúan vezekelt, közkézen forgó életrajzaiból mindenki előtt ismeretes.
Főleg pedig az apostoli hivatásokra jellemző, hogy minél szelídebbek s irgalmasabbak voltak másokkal szemben, annál szigorúbbak önmagukhoz.
Bizonyság erre nézve, miképp tartotta az angyali lelkületű, oly szelíd modorú Boldog Faber Péter, Németországnak Kanizius után legnagyobb apostola, lelkiatyjának, Szent Ignácnak vezetése alatt lelkigyakorlatait. Gonsalvez atya bizalmas feljegyzéseiben ezt olvassuk róla: „Le Févre1 lelkigyakorlatait S. Jaques (Párizs) környéken végzé oly időben, midőn a Szajnán kocsikkal lehetett átjárni, annyira keményen be volt fagyva. S jóllehet atyánknak (Szent Ignácnak) szokása volt, hogy a lelkigyakorlatot végzőnek ajkait is megfigyelte, nem ragadnak-e össze (a szomjúság, kiszáradtság miatt), hogy így meggyőződjék, vajon az illető vesz-e magához táplálékot, mégis ebben az esetben csupán kérdezősködésére értesült arról, hogy Le Févre már hat álló napon át semmit sem evett-ivott. Azt is megtudta, hogy azt a fát, amelyet tüzelésre hoztak néki, csakis arra használta, hogy rajta feküdjék s pedig csupán ingével takarózva; elmélkedéseit pedig az udvaron, a havon végzi. Mikor atyánk minderről értesült, így szólott hozzá: Egészen biztosra veszem, hogy mindezzel semmi bűnt sem követtél el, sőt nagy érdemeket szereztél. De mégis, majd egy óra múlva visszajövök neked megmondani, hogy mit kelljen tenned. És erre atyánk a szomszédos templomba ment imádkozni. Kívánsága eközben az volt, hogy Le Févre éppen oly soká tartson ki táplálék nélkül, mint ahogy ezt ő tette és már nem is sok hiányzott ebből. Ámbár ezt kívánta, de imája végeztével nem merte neki az engedélyt erre megadni. Visszatérve tehát, begyújtott számára s táplálékot tett eléje”.
Ismeretes, hogy Fabert ez az egy exercitium (lelkigyakorlat) valóságos szentté alakította át.
Maga Loyolai Szent Ignác is a vezeklő szentekben kereste követendő mintaképeit s nem tűrheté, hogy ő, ki Istent többször megbántotta, valamiben is mögöttük maradjon. Manrézában olykor hét óránál is tovább elmélkedett, imádkozott egyfolytában, térdre állva. Alig evett mást, mint silány főzeléket vagy penészes kenyeret, de azt is csak akkor, mikor már múlhatatlanul szükséges volt. Ostorozás közben saját vérével fecskendezte be a manrézai komor barlangot, híres Exercitiumainak szülőföldjét.
Borgias Szent Ferenc, a Jézustársaság generálisa, kit Isten arra hívott, hogy bűnhődjék a Borgiák vétkeiért, azért a szégyenfoltért is, melyet egyik őse, VI. Sándor magára a pápai székre hozott, az Egyház legnagyobb vezeklői közé tartozik.
Midőn magasztalni hallá valakinek jámborságát, rendesen ezt a megjegyzést tette: „Ha gyakorlott az önmegtagadásban, akkor szent, ha igen gyakorlott benne, akkor nagy szent”. És ezt az elvet magára is alkalmazta. Reszketett arra a gondolatra, ha netán előbb meghal, semhogy a mennyországot maga számára biztosította. Innen folytonos imája sűrű könnyhullatás között az állhatatosság kegyelméért; innen szigorú vezeklése, amelyet csupán lelki vezére parancsa tudott korlátozni. Szent Ignác külön szerzetestestvért rendelt melléje, ki véres önostorozásait ellenőrizze és mérsékelje.
A legújabb időkből csak a Castresban 1895. január 10-én elhunyt Ginhac Pál s az 1917-ben augusztus 16-án az yperni harctéren elesett Doyle Vilmos jezsuita atyákat említjük fel. Mindkettőnek szinte szenvedélye volt a vezeklés. Az előbbi élete folytonos böjt, virrasztás s egyéb vezeklések szakadatlan láncolata. A fiatalabb Doyle Ginhac életét nem csupán hazája nyelvére lefordította, hanem önsanyargatás dolgában szinte megismételte. Mint tábori lelkészüket, az ír katonák kedves, megnyerő modoráért, humoráért s önfeláldozó szeretetéért szinte rajongásig szeretik, de azt alig sejtik róla, hogy a fiatal, mosolygó páter mily hallatlanul szigorú önmagával szemben, hogy apró borotvákkal (zsilett) is ostorozza, hogy mezítelenül csalánbokorba veti magát stb., csakhogy Jézus Krisztusért valami nagy szenvedésre vállalkozzék. Megesett, hogy az Úr Jézus az ő közelségét valami csodálatos, meggyőző módon vele éreztetve, ezt neki hálásan meg is köszönte. Viszont minő végtelenül boldogító volt ez az ifjú hősre! A világ bizonnyal túlzásnak, bolondságnak bélyegzi az ily önkínzást. A kereszt bolondsága ez, melyről Szent Pál azt mondja: „A kereszt igéje az elveszendőknek ugyan bolondság, azoknak pedig, kik üdvözülnek… Isten ereje”. (1Kor 1,18)
Nem akarjuk mondani, hogy a szentek mindenben s mindenkire nézve utánozhatók, de igenis állítjuk, hogy vezeklésükkel hatalmas felkiáltójelek a világon. Arra figyelmeztetnek mindenkit: ha szereted Istent, szereted lelked javát s főleg, ha apostol akarsz lenni, gyakorolj penitenciát, amennyire Isten kegyelmével erődtől telik!
1 Fabernek francia neve.