Nem indítjuk fel elég gyakran Krisztus istenségébe vetett hitünket. – Pedig nem szabad engednünk, hogy a keresztségben nyert hitünk kihaljon vagy elaludjék szívünk mélyén. Kérjük Istent, hogy növelje bennünk: „Uram, erősítsd hitünket!” De magunknak is gyakorolnunk kell azáltal, hogy gyakran felindítjuk lelkünkben. – Minél tisztább és elevenebb lesz ez a hit, minél jobban áthatja életünket, annál szilárdabb, igazabb, világosabb, biztosabb és termékenyebb lesz lelkiéletünk is. Mert az a mélységes meggyőződés, hogy Krisztus Isten és az Atya nekünk küldötte őt, magában foglalja egész lelkiéletünket: életszentségünk ebből a bensőséges meggyőződésből fakad. – És ha ez a hit eleven, akkor áthatol az emberség fátyolán, mely Krisztus istenségét elrejti szemünk elől. Akár a jászolban fekszik előttünk kis gyermek képében, akár az ácsműhelyben dolgozik; akár mint próféta ellenségeinek ellentmondásaival harcol szüntelen; akár a becstelen halál gyalázatosságával elhalmozva, akár a kenyér és bor színe alatt szemléljük, – hitünk mindig ugyanazzal a bizonyossággal mondja: ez ugyanaz a Krisztus, igaz Isten és igaz ember, akinek ugyanaz a fölsége; hatalma, bölcsessége és szeretete, mint az Atyáé és a Szentléleké. Ha mélységes ez a meggyőződésünk, mélységes imádással és odaadással borulunk le Annak az akarata előtt, aki ember ugyan, mégis maga a Mindenhatóság és a végtelen Tökéletesség.
Ha eddig elmulasztottuk volna, most vessük magunkat Jézus lába elé és mondjuk:
– Uram Jézus, megtestesült Ige, hiszem, hogy Isten vagy: „igaz Isten az igaz Istentől”. Nem látom istenségedet, de hiszem, mert Atyád mondotta: „Ez az én szeretett Fiam”. És mivel hiszem, egészen rendelkezésedre akarom bocsátani magamat, testemet, lelkemet, ítéletemet, akaratomat, szívemet, érzelmeimet, képzeletemet, minden erőmet. Azt akarom, hogy megvalósuljon bennem Zsoltárosod szava: „Lába alá vetettél mindeneket”.1 Azt akarom, hogy te légy a fejem, evangéliumod legyen világosságom, akaratod vezérem. Gondolataim a te gondolataid legyenek, hiszen te vagy a tévedhetetlen igazság! Minden cselekedetem tebenned valósuljon, hiszen te vagy az egyetlen út, mely az Atyához vezet! Nem keresem örömemet akaratodon kívül, hiszen te vagy az élet forrása! Végy egészen birtokodba, Szentlelked által, Atyád dicsőségére!
Ezzel a hitvallással megvetjük lelkiéletünk alapját: „Más alapot senki sem vethet azon kívül, mely vettetett, mely Krisztus Jézus”.2
És ha ezt a hitet gyakran megújítjuk, akkor Krisztus Szent Pál szerint „szívünkben lakik”,3 vagyis állandóan ura és királya lesz lelkünknek és Lelke által az isteni élet forrása.
Gyakran újítsuk meg tehát Jézus istenségébe vetett hitünket, mert mindannyiszor biztosabbá tesszük, megszilárdítjuk lelkiéletünk alapját, úgyhogy az lassanként rendíthetetlenné válik.
Ha belépünk a templomba és észrevesszük az örökmécses fényét, mely ott ég a tabernákulum előtt és hirdeti Krisztus Jézusnak, az Isten Fiának jelenlétét, térdhajtásunk ne legyen pusztán az illendőség szertartása, ne váljék szokássá, hanem bensőséges hitünk és mélységes imádásunk hódolata legyen az Úr Jézus előtt, mintha örök dicsőségének teljes fényében látnánk. Mikor a szentmise Glóriájában Jézus dicséretét és a hozzá intézett könyörgéseket énekeljük vagy imádkozzuk: „Úristen, az Atyának Fia, Isten Báránya, ki az Atya jobbján ülsz: Te egyedül vagy Szent, Te egyedül vagy Úr, Te egyedül vagy a végtelen Fölség, Jézus Krisztus, a Szentlélekkel együtt az Atyaisten dicsőségében” – mindezek a dicséretek szívünkből fakadjanak, ne csupán ajkunkról. Mikor az evangéliumot olvassuk, meggyőződésünk legyen, hogy belőle az Isten Igéje, a világ világossága és a tévedhetetlen igazság szól hozzánk és tárja fel előttünk az Istenség titkait. Ha a Credóban az Ige örök születéséről énekelünk, az Igéről, akivel egyesülnie kellett az emberségnek, aki „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől”, necsak a szavak értelmét vagy az ének szépségét nézzük, hanem úgy mondjuk, mint az Atya szavának visszhangját, aki Fiát szemlélve tanúságot tett arról, hogy vele egyenlő: „Fiam vagy te, én ma nemzettelek téged”. Mikor azt énekeljük: „És testté lőn”, megsemmisülve boruljunk le lélekben az emberré lett Isten előtt, akiben az Atyának kedve telt. Ha az Oltáriszentségben jelenlevő Jézushoz közeledünk, mélységes tisztelettel fogadjuk, mintha színről-színre látnánk.
Az ilyen hit megnyilvánulásai végtelenül kedvesek az Atya előtt, mert végtelen akarata csak egyre irányul: – Fia dicsőségének előmozdítására.
És minél jobban elfátyolozza a Fiú istenségét, minél jobban megalázza magát irántunk való szeretetből, annál inkább kell őt imádnunk, mint Isten Fiát, annál inkább kell magasztalnunk és hódolnunk előtte. – Isten legfőbb vágya Fia dicsősége: „Megdicsőítettem és újra meg fogom dicsőíteni.”4 Ez egyike az örök Atya három szavának, melyet hallott a világ. Meg akarja dicsőíteni Krisztus Jézust, mert Krisztus az ő Fia, vele egyenlő; de Szent Pál szerint meg akarja dicsőíteni azért is, mert ez a Fiú megalázta magát: „Kiüresítette önmagát… Ezért Isten is igen felmagasztalta őt és oly nevet adott neki, mely minden más név fölött van: hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon… s minden nyelv vallja az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr”.5 Ezért minél inkább megalázza magát Krisztus, akár mint kis gyermek, aki elrejtőzik Názáretben és magára vállalja minden gyengeségünket, melyek méltóságával összeférők; akár mint valami gonosztevő,6 midőn magára vállalja a kereszthalált, vagy pedig elrejtőzik az Oltáriszentségben; minél inkább támadják és tagadják istenségét a hitetlenek, – annál inkább fel kell magasztalnunk nekünk az Atya dicsőségében és saját szívünkben, annál inkább rendelkezésére kell bocsátanunk magunkat személye iránti mélységes tisztelettel és teljes odaadással, annál inkább kell dolgoznunk a lelkekben való uralmának terjesztésén.
Ez a Jézus Krisztus istenségébe vetett igaz hit, a tökéletes hit. Ez a hit, mely beteljesül a szeretetben, mely Krisztus rendelkezésére bocsátja egész valónkat és gyakorlatilag átjárja lelkiéletünk minden megnyilvánulását, minden művét: alapja egész természetfeletti épületünknek, egész életszentségünknek.
Hogy valóban ennek alapja legyen, szükséges, hogy a hit táplálja cselekedeteinket, és forrása legyen minden előrehaladásunknak a lelkiéletben.7 „Én mint bölcs építőmester, – mondja Szent Pál – megvetettem az alapot”, mikor megismertettem veletek Krisztus evangéliumát, (melyet befogadtatok a hittel); „más pedig épít arra; de kiki lássa, mint épít arra”.8
E lelki épület megalkotása a mi feladatunk. Ugyancsak Szent Pál mondja, hogy „az igaz a hitből él”.9 „Igaz” az, aki a keresztségben nyert megigazulással új életre született az igazságosságban; övé Krisztus kegyelme és ezzel együtt a hit, remény és szeretet isteni erénye. Ez az igaz hitből él. Az élet belső erő, mely forrása a mozgásnak és működésnek. Kétségtelen, hogy a megszentelő kegyelem az a belső erő, mely élteti természetfeletti életünk megnyilvánulásait, hogy a végső boldogság elérésére érdemszerzők legyenek. De ebbe a természetfeletti világba a hit vezet be minden lelket. Annyiban részesülünk a fogadott fiúságban, amennyiben befogadjuk Krisztust. Krisztust pedig csak a hit által fogadhatjuk be: „Mindazoknak, akik befogadák, hatalmat ada, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, kik hisznek az ő nevében”. A Jézus Krisztusba vetett hit vezet el az életre és adja meg a kegyelmi megigazulást. Ezért mondja Szent Pál, hogy az igaz hitből él.
A természetfeletti életben annál termékenyebb a Jézusba vetett hit, minél mélyebben gyökerezik a lélekben. – Először is ez a hit buzgó szeretettel karolja át fönséges tárgyát minden vonatkozásban és mivel mindent Krisztussal hoz kapcsolatba, mindent Krisztus isteni világosságában lát. Azután Krisztus személyéből kiárad minden szavára, minden cselekedetére, minden intézményére: az Egyházra és a szentségekre, mindarra, ami hozzátartozik ehhez a természetfeletti szervezethez, melyet Krisztus azért alapított, hogy az isteni életet közvetítsék a lelkekbe. Továbbá ez a Jézus istenségébe vetett mélységes és benső meggyőződés indítja meg tevékenységünket, ez ösztökél arra, hogy nagylelkűen teljesítsük parancsait és rendületlenül megálljuk a kísértést: „erős hittel”,10 hogy reményünket és szeretetünket minden megpróbáltatás közepett is megőrizzük.
A természetfeletti életnek micsoda energiaforrása halmozódik fel abban a lélekben, aki bensőségesen meg van győződve Krisztus istenségéről! A lelkiéletnek és a fáradhatatlan apostolkodásnak micsoda bőséges forrása ez a napról-napra erősödő meggyőződés, hogy Krisztus maga a legfőbb Szentség, Bölcsesség, Mindenhatóság és Jóság!…
Hiszem, Jézusom, hogy Te vagy az élő Isten Fia. Hiszem de erősítsd hitemet!
1 Zsolt 8,8. Lásd Zsid 2,8, mely Jézusra alkalmazza.
2 1Kor 3,11; vö. Kol 2,6
3 Ef 3,17
4 Jn 12,28
5 Fil 2,7-9
6 „A gonoszok közé számíttatott.” Iz 53,12
7 Justificati… in ipsa justitia per Christi gratiam accepta, cooperante fide bonis operibus crescunt ac magis justificantur. Concil. Trid. sess. VI., cap. 10. J.
8 1Kor 3,10
9 Róm 1,17. Megjegyzendő, hogy Szent Pál leveleiben háromszor hangsúlyozza ezt az igazságot: vö. Gal 3,11 és Zsid 10,38
10 1Pt 5,9