Most már nem lesz nehéz megértenünk azt, amire a Szentírás és az Egyház tanít bennünket a Szentlélek működéseiről.
Lássuk először a Szentlélek működését az Úr Jézusban. Közeledjünk tisztelettel Krisztus Jézus isteni személyéhez és szemléljük azokat a csodálatos titkokat, melyek megtestesülésekor vagy megtestesülése után valósultak meg.
Mint már e titok tárgyalásakor említettük, a Szentháromság teremtett egy lelket, akit emberi testtel egyesített, hogy emberi természetet alkosson belőlük. Ezt az emberi természetet egyesítette az Ige isteni személyével. A három isteni személy együtt működött közre ennél a titokzatos műnél, bár rögtön hozzá kell tennünk, hogy ennek a műnek végső célja egyedül az Ige volt: egyedül az Ige, a Fiú testesült meg.1 A megtestesülés tehát a teljes Szentháromság műve, de különösen a Szentléleknek tulajdonítható. Ezt imádkozzuk a Hiszekegyben: „Hiszek… Jézus Krisztusban, a mi Urunkban, ki fogantaték Szentlélektől”. A Credo csak az angyal szavait ismétli, melyeket Szűz Máriához intézett: „A Szentlélek száll tereád, … azért a Szent is, mi tőled születik, Isten fiának fog hívatni”.
Itt felmerülhet a kérdés, miért éppen a Szentlélek sajátos működésének tulajdonítandó a megtestesülés? Más okokon kívül, melyeket Szent Tamás említ,2 főként azért, mert a Szentlélek a személyes szeretet, az Atya és Fiú szeretete. Bár a megtestesülés által való megváltás végtelen bölcsesség műve, legfőbb oka mégis Istennek irántunk való szeretete. „Úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta.”3
Milyen csodálatos és termékeny a Szentlélek ereje Krisztusban! Nemcsak az emberi természetet egyesíti az Igével, hanem a megszentelő kegyelmet is ő önti Jézus lelkébe.
Krisztus Jézusban két különböző természet van. Mindkettő tökéletes, de egy személyben egyesült: az Igében, aki összetartja őket. Ez „az egyesülés kegyelme” (gratia unionis); ezáltal egyesül az emberi természet az Ige isteni személyével. Ez a kegyelem a maga nemében egyedülálló, érzékfölötti és mással nem közölhető. Általa egyesül az Igével Krisztus embersége, mely Isten igaz Fiának embersége és az örök Atya végtelen tetszésének tárgya lett. – De az emberi természet, mely így teljesen egyesült az Igével, nem semmisült meg és nem vesztette el tevékenységét: megtartja lényegét, teljességét, valamint erőit és képességeit; cselekvésre képes. A „megszentelő kegyelem” azonban ezt az emberi természetet megnemesíti, hogy természetfeletti módon cselekedhessék.
Más szavakkal így fogalmazhatjuk ugyanezt a gondolatot: a „személyes egyesülés kegyelme” egyesíti az emberi természetet az Ige személyével és ezzel mintegy az Istenséget teszi Krisztus lényének hordozójává. Krisztus ezáltal Isten. Ezzel az egyesülés kegyelmének a szerepe, mely egyetlen a maga nemében, véget is ér. – De ezt az emberi természetet fel kellett ékesítenie a „megszentelő kegyelemnek” is, hogy minden képességével isteni módon cselekedhessék. Ez a megszentelő kegyelem, mely az egyesülés kegyelmével „rokon természetű” (connaturalis, vagyis mintegy természetszerűen következik az egyesülés kegyelméből), Krisztus lelkét az Igével való egyesülés magaslatára emeli,4 úgyhogy ennek következtében az emberi természet, – amely „az egyesülés kegyelme” révén az Igével egyesült, – úgy cselekedhetik, mint az ilyen magasztos méltóságra emelt lélekhez illik, és meghozhatja isteni gyümölcseit.
Éppen azért a megszentelő kegyelmet Krisztus nem olyan mértékben kapta, mint a kiválasztottak, hanem a maga teljességében: „És mi láttuk őt, … aki telve volt malaszttal”. – És ezt a megszentelő kegyelmet Krisztus lelkébe a Szentlélek öntötte.5
Ugyanakkor Jézus lelkébe öntötte az erények teljességét6 és ajándékainak teljességét: „És rajta leszen majd az Úr lelke”.7 – Így jövendölt Izaiás a Szent Szűzről és Krisztusról, akinek tőle kellett születnie: „Vessző kél majd Jessze törzsökéből és virág nő ki gyökeréből. És rajta leszen majd az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudás és a jámborság lelke, és eltölti őt az Úr félelmének lelke”.
Egy nevezetes alkalommal – Szent Lukács elbeszélése szerint, – Krisztus Urunk magára alkalmazta a prófétának ezt a szövegét. Tudjuk, hogy Krisztus korában a zsidók szombatonként jöttek össze a zsinagógában. Egy törvénytudós, akit a jelenlevők közül választottak, felolvasta a Szentírás szövegének arra a napra kijelölt részét. Szent Lukács elmondja, hogy egyik szombaton, nyilvános élete kezdetén, isteni Megváltónk is bement a názáreti zsinagógába. Odaadják neki Izaiás próféta könyvét. Mikor kinyitotta, arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr lelke énrajtam, azért kent föl engem; elküldött engem örömhírt vinni a szegényeknek, meggyógyítani a töredelmes szívűeket, felszabadulást hirdetni a foglyoknak és látást a vakoknak, szabadon bocsátani a megtörteket, hirdetni az Úr kedves esztendejét”. Az Úr Jézus becsukta a könyvet, visszaadta és leült. Mindenkinek a szeme rajta függött a zsinagógában. Ekkor így szólt hozzájuk: „Ma teljesedett be ez az írás füleitek hallatára”.8 Az Úr Jézus magáévá tette Izaiás szavait, melyek a Szentlélek működését kenethez hasonlítják.9 A Szentlélek kegyelme, mint az öröm olaja, szétáradt Krisztusban; először Isten Fiává és Messiássá avatta, azután eltöltötte ajándékainak teljességével és isteni kincseinek bőségével: „Felkent téged az Isten… az öröm olajával társaid felett”.10 Ez a magasztos fölkenés a megtestesülés pillanatában ment végbe. A Szentlélek azért szállt le Jézusra látható alakban, galamb képében megkeresztelkedése napján, amikor a megtestesült Ige megkezdte nyilvános életét, hogy ezt a fölkenést jelképezze és a zsidók előtt kinyilvánítsa, hogy Krisztus a Messiás, vagyis az Úr Fölkentje. Valóban, Krisztust erről a jelről kellett felismerni, mint előhírnöke, Keresztelő Szent János is kijelentette: „Az a Messiás, akire leszáll a Szentlélek”.11
Az evangélisták ettől a pillanattól kezdve hangsúlyozzák, hogy Krisztus lelkének minden megnyilvánulását a Szentlélek irányította, tevékenységét a Szentlélek ihlette. A Szentlélek vezeti a pusztába, hogy ott megkísértessék: „Jézust a pusztába vivé a Lélek, hogy megkísértse az ördög”.12 A pusztában való tartózkodása után „a Lélek erejével tért vissza Galileába”.13 E Lélek által űzi ki a megszállottak testéből az ördögöt.14 A Szentlélek működése folytán remeg meg az örömtől, amikor megköszöni Atyjának, hogy isteni titkait kijelentette a kisdedeknek: „Azon órában örvendezék a Szentlélekben”.15 Végül Szent Pál mondja, hogy Krisztus főművét, mellyel különösen kinyilvánította Atyja iránt és irántunk való szeretetét, a világ üdvösségéért felajánlott keresztáldozatát a Szentlélek ösztönzésére hozta meg: „… A Szentlélek által önmagát hozta áldozatul szeplőtelenül Istennek”.16
Mit jelentenek ezek a kinyilatkoztatások? – Azt, hogy Krisztusban az emberi tevékenységet a szeretet Lelke irányította. Krisztus, a megtestesült Ige cselekszik, minden cselekedete az Ige egyetlen személyének cselekedete, akivel egyesült az emberi természet. De Krisztus a Szentlélek sugallatára, ösztönzésére cselekedett. Jézus lelke a személyes egyesülés kegyelmével az Ige lelke lett. Ez a lélek telve volt a megszentelő kegyelemmel és a Szentlélek vezetésével cselekedett mindent.
Ezért volt Krisztus Jézusnak minden cselekedete szent. – Lelkét Isten teremtette, mint minden lelket, de az övé egészen szent, elsősorban azért, mert egyesült az Igével. Így a megtestesülés első pillanatától kezdve egyesült az isteni személlyel, miáltal nemcsak szent lett, hanem maga a szentség, maga az Isten Fia: „… A Szent, mi tőled születik, Isten Fiának fog hívatni”. – Továbbá szent azért, mivel a megszentelő kegyelem ékesíti, mely képessé teszi természetfeletti cselekvésre, amint méltó ahhoz a magasztos egyesüléshez, mely elidegeníthetetlen kiváltsága. – Végül szent ez a lélek azáltal is, hogy minden megnyilatkozása, minden működése, bár egyedül a megtestesült Ige működése, a Szentléleknek, a szeretet Lelkének, a szentség Lelkének ösztönzésére, sugallatára megy végbe.
Imádjuk ezeket a csodalatos titkokat Krisztus lelkében! A Szentlélek megszenteli Krisztus lényét, megszenteli tevékenységét. És mivel Krisztusban ez a szentség a legnagyobb fokú, mivel példaképe minden emberi életszentségnek, melynek hódolattal kell adózni, azért énekli mindennap az Egyház: „Te egyedül vagy szent, Jézus Krisztus”. Egyedül szent, mert megtestesüléseddel egyedül te vagy az Isten igaz Fia. Egyedül szent, mert tiéd a megszentelő kegyelem teljessége, hogy szétoszd közöttünk. Egyedül szent, mert lelked végtelen simulékonysággal hajlott a szeretet Lelkének ösztönzésére, aki vezette és kormányozta minden megnyilatkozásodat, minden cselekedetedet és kedvesekké tette őket Atyád előtt.
„És rajta leszen majd az Úr Lelke…”
1 Néhány egyházatya hasonlatával élve, mikor valaki felveszi ruháit, ebben a műveletben két másik személy segítheti. Mindhárman közreműködnek a cselekvésben és előmozdítják célját, de csak egy személy van felöltözve. Ez a kép természetesen csak gyarló hasonlat.
2 III., q. 32. a. 1.
3 Jn 3,16
4 Gratia habitualis Christi intelligitur, ut eonsequens unionem hypostaticam, sicut splendor solem. Szent Tamás: III., q. 7. a. 13.
5 Tehát Krisztusban más az „egyesülés kegyelmének” hatása, mely befejeződik azzal, hogy megalkotta az emberi természet egyesülését az Ige személyével és más a megszentelő kegyelem hatása, mely az emberi természetet képessé teszi a természetfeletti cselekvésre. (Ez a természet az Igével való egyesülés ellenére is – mind lényegét, mind képességeit tekintve – teljes marad.) Tehát nem ugyanazt a szót használjuk kétféle alkalmazásban, mint első tekintetre látszik, és a megszentelő kegyelem nem fölösleges Krisztusban. (Szent Tamás: III., q. 7. a. 1. és 13.) Vö. Schwalm: Le Christ d’après S. Thomas d’Aquin, 2. fej. 6. §. – Megjegyzendő még hogy „az egyesülés kegyelme” csak Krisztusban van meg, míg a megszentelő kegyelem él az igazak lelkében is. Krisztusban az utóbbinak teljessége van meg. Mi valamennyien ebből a teljességből merítjük a megszentelő kegyelmet, kisebb vagy nagyobb mértékben. Különösen megjegyzendő, hogy Krisztus nem fogadott fia Istennek, mint mi a megszentelő kegyelem által; Ő természet szerint Isten Fia. Bennünk a megszentelő kegyelem valósítja meg az istenfiúságot; Krisztusban az a feladata a megszentelő kegyelemnek, hogy emberi természete, – mely „az egyesülés kegyelme” révén egyesült az Ige személyével és ugyanazon kegyelemmel Isten tulajdon Fiának embersége lett, – vele természetfeletti módon cselekedhessék.
6 L. fentebb 26. és köv. l.
7 Iz 11,2
8 Lk 4,16 és köv.
9 A liturgiában (Veni Creator Spiritus-himnusz) a Szentlélek neve spiritalis Unctio, „lelki Kenet”.
10 Zsolt 44,8; vö. ApCsel 10,38: „Miképp kente fel az Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust…” L. még Mt 12,18
11 Jn 1,33
12 Mt 4,1
13 Lk 4,14
14 Mt 12,28
15 Lk 10,21
16 Zsid 9,14