Az első keresztény századok nemcsak az életszentségnek s vértanúságnak voltak hőskora, hanem a penitenciának is. Megvan ennek elsősorban a természetfeletti oka. „Még nem hűlt meg Krisztus vére – mondja szépen Szent Jeromos – azért forró volt a lelkük.” Keresztény eleinkben eleven volt a hit, áthatotta egész valójukat a pokol félelme, a bűn borzalma. Főleg pedig lángolt bennük a szeretet az isteni Megváltó iránt, akit az ősi Egyház annyira szeret a hárfazenével sziklákat lágyító Orfeushoz hasonlítani. Igen, az isteni Orfeus szívének hárfájával meg tudja puhítani a bűnös szívet, még ha sziklából volna is az, s bánatkönnyeket tud abból fakasztani. Szeretetre tud gyullasztani s pedig oly szeretetre, amely kész mindenre, csakhogy a megbántott Istent kiengesztelje s neki elégtételt nyújtson.
De meg magát az Egyházat is a külső körülmények arra kényszerítették, hogy bűnös gyermekeivel szemben – mert, sajnos, akkor is akadt ilyen – szokatlan szigorral lépjen fel.
Ugyanis egészen a trák fővezérből császárrá kiáltott Maximinig (Kr. u. 235) nem volt sem zsidó, sem pogány törvény, amely egyenesen s közvetlenül a kereszténység ellen irányult volna. Az üldözőknek tehát valamely egyéb ürügyet kellett keresniük, hogy a gyűlölt keresztényekkel kikezdjenek. Ilyeneknek kínálkoztak azok a bűnök, amelyeket a római törvény is üldözött, mint a gyilkosság vagy paráznaság. Jaj volt a kereszténynek, de az egész környékbeli hívő seregnek, ha egyhez közülük ily véteknek még csak gyanúja is férkőzött. Az Egyház viszont már csak csupa önvédelemből is kizárta kebeléből nagyobb bűnbe esett hívét, nehogy a többit veszélybe sodorja. A megtérőt pedig csak hosszú kemény vezeklés után vette vissza, mikor már a büntetés veszélye a világi hatóság részéről nem fenyegetett. De meg azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy minő rettentő fertőből emelte ki az Egyház a pogányokat, mikor őket Isten kegyelmével a kereszténységnek megnyerte, s ezek a fiatal csemeték minő romlott, züllött környezetnek mocsárgőzét voltak kénytelenek szüntelenül belehelni, midőn azzal érintkeztek. Az erkölcstelenség minő csábos példáit kellett látniuk nap-nap után pogány honfitársaik, sőt rokonaik részéről! Az Egyháznak tehát nemcsak szeretettel, hanem másrészt imponáló, fenyegető szigorral kellett őket a jó úton, az életszentségben megőriznie.
Mindazonáltal jóidéig inkább a könyörülő szeretet, mint a szigor érvényesült a bukottakkal szemben.
Szent Pál értesülvén, hogy a korinthusi Egyház egyik önmagáról megfeledkezett tagja a vérfertőzés szörnyű bűnébe esett, levélben kiközösíti azt: „az ilyen ember – írja – adassék át a Sátánnak a test veszedelmére, hogy a lélek üdvözüljön a mi Urunk Jézus Krisztus napján”. (1Kor 5,5) Mindenesetre szigorú büntetés, mert a sátánnak való átadás a Krisztus országából, a kegyelemeszközökből, imádságból, áldozatból, szentségekből való kizárást jelentette, s szigorú böjtre, vezeklőöv viselésére, földön alvásra, gyászruha viselésére stb., szóval keserves vezeklésre kötelezett. Ámde alig múlik el egy esztendő, a következő levelében már így ír az apostol: „elég annak, ki ilyen vala ez a feddés, mely sokaktól lett, úgy hogy viszont inkább engedjetek meg neki és vigasztaljátok őt, netalán a felettébb való szomorúságtól megemésztessék”. (2Kor 2,7) Ismerjük Szent János evangélista esetét, ki a rabló ifjút megtéríti. Nem ró ki reája évekre szóló penitenciát, hanem miután jól kisírta s kiimádkozta magát s megböjtölt vétkéért, felvéteti őt újra a keresztény egyházközségbe. Hermas, Szent Pál tanítványa Pastor című híres könyvében egy angyalt szólaltat meg, aki szüntelen a penitenciát hirdeti. Szavaiból azonban inkább abban az időben dívó rövid, de őszinte penitenciára lehet következtetni. Maga a túlszigorú Tertullian a penitenciáról írt könyvében így szól: „Mikor a testvérek lábaihoz borulsz, Krisztust fogod, Krisztust kéred. Mikor azok feletted sírnak, Krisztus szenved, Krisztus kéri az Atyát érdekedben. És amit Krisztus kér, azt könnyen megnyeri”. Bajos e szavak kapcsán évekre szóló vezeklésre gondolni. És ugyancsak Tertullian idézi a korabeli lanyha vezeklőknek panaszait a reájuk kirótt egyházi büntetés ellen. Nehezükre esett: „hogy öröm és vígság nélkül kell élniük, zsákban és hamuban ülniük, beesett arccal a sok böjt miatt”. De azt, mintha évek sorára nyúlnék a kiszabott penitencia, nem hányják fel.
Lassankint azonban az egyházi penitencia mind ridegebb alakot ölt. Ugyanis az üldözések egy-egy rohama, amely sokakat aposztaziába kergetett, mindannyiszor túlzó rigoristákat támasztott fel, akik az Egyháznak a bűnösökkel s visszatérőkkel szemben követett enyhe eljárásában vélik a bukások okát felfedezni. A rajongó Montanus, ki magát a Krisztus által megígért „vigasztalónak” hirdeti, a második század közepe táján nyíltan tagadja, hogy az Egyház az ún. kapitális bűnöket is: a gyilkosságot, paráznaságot s hithagyást is meg tudja bocsájtani. Sajnos, maga Tertullian, az Egyháznak ez a ragyogó csillaga, irodalmi műveiben 207-től fogva ezt az eretnek tant vallja. Kevéssel utóbb Novatianus, a nagyravágyó római pap, ki Korneliussal szemben (251–53) a pápaválasztásnál megbukott, felcsap eretnekvezérnek s ellenpápának. Korneliust, a törvényes egyházfőt, túlságos enyheségről vádolja a megtérő aposztatákkal szemben és nyíltan hirdeti, hogy az Egyháznak voltaképpen nincs is hatalma a hithagyás bűnét megbocsátani. Követői, a nováciánok makacs szektája, amely magát „a szentek egyházának” nevezé, letagadja a bűnoldó hatalmat minden halálos bűnnel szemben.
Krisztus Egyháza azonban, mely híven Mestere szelleméhez, megmaradt a bűnösök menedékének, mindig tiltakozott az effajta túlzások ellen s határozottan elítélte azoknak a püspököknek eljárását, kik még a halál óráján sem voltak hajlandók a megtérni kívánó hithagyókat az egyházi közösségbe visszafogadni s feloldozásban részesíteni.
A túlszigorú irányzatoknak azonban megvolt az egyházi gyakorlatra is a maga hatása. Az Egyház maga is megszorítja a fegyelem gyeplőit s a vezeklést, mondhatnók, hivatalosan szervezi, organizálja.