Jézus szívének stílje

Jézus szíve tisztelete a mi tanulmányunk. Akinek megnyilatkozik, az úgy néz bele lelkébe, mint ahogy hegyről nézünk nagy, szép, fölséges vidéket. Nemcsak szemünk lát, de a lelkünk telik el a magasság érzésével. Egy ilyen bepillantást enged királyi lelkébe, midőn paraboláiban mondja: Én vagyok a jó pásztor, ki vérét odaadja, – ki a pusztában egy juhocskája után is étlen-szomjan tud járni, ki 99-től, amely megvan, nem tudja felejteni az elveszett századikat, s ki ha megtalálja, becézi s vállára veszi s úgy indul vissza, hogy nem érez fáradalmat. Öröme nagy, oly nagy, hogy hallja az angyalok énekét; tudja, hogy az ő öröme az angyalok öröme a mennyországban. Ez nagy stíl; ez a jellem, ez a kedély, ez az érzelmi világ; ez a pusztában is virágos, belső világgal járó s egész erejét, életét fölszánó lélek, ki nekem él, nekem a „perditá”-nak, s azután ha megtalált, úgy örül, hogy a homok csikorgása lábai alatt angyali énekké olvad lelkében. Ah, ez a lélek, melynek világa erő és virág, ifjúság és tűz; királyi fölény s gyermeki vonzalom. Végtelen perspektíváiban, melyekben Istent látja, megjelenik fájdalmának víziója, az „elvesztett”, s az adja meg neki az útirányt s buzdítja őt: járj, járj az elveszett után; most terhed ő, mikor nem a tied; akkor nem terhed, ha majd válladon lesz, mert akkor a tied lesz; addig, míg töröd magad, légy erős, hogy miután eléred, amit keressz, erőd örömöddé váljék.

Ezt a nagy stílt utánozzuk;

a) össze nem töpörődni a mi apró kis méreteinkbe s kereteinkbe, hanem a minket környékező, nagy végtelenség felé tárva-nyitva hagyni az útirányt. Érzékkel bírni az Isten nagy gondolatai iránt, még ha ellenkeznek is nyárspolgári modern gondolatainkkal. Tudni, hogy azokban is sok a divat. Mindig magunkból ki, azok felé s ezek fölé iparkodni, kifelé gravitálni, de nem úgy s nem annyira, hogy elszakadjunk s megszakadjunk. Gravitáljunk Isten felé az ő gondolatainak alázatos elfogadása által, mint ahogy a rügy gravitál kifelé, mikor kipattan; mint ahogy a virág, mikor kivirágzik, s a forrás, mikor kibuggyan; hiszen mind kifelé vágyik, hogy annál inkább magában maradjon. A léleknek is a végtelen nagy felé kell kilengenie, kinyujtózkodnia; szívesen kell fogadnia az Isten nagy gondolatait: azt, hogy teremtett, jóllehet végtelen s ránk nem szorult; hogy megváltott…, hogy itt van az Oltáriszentségben; hogy a végtelent bírni lehet, közvetlen jelenlétét élvezni lehet. Ezen örülni kell s nem kételkedni. Minek van szárnya a madárnak, ha lépes vesszőre ül, s minek van hulláma a folyónak, ha fenékig fagy, s minek van napsugár, ha pincékbe zárkózunk?

b) A nagyot, a fölségest, az erőt, a lelkesülést át kell élni s tettekbe átvinni. Aki kételkedik s szétrág mindent, az diszharmónikus, aszimmetrikus lélek. Gondolatai mint koloncok vetődnek lábai közé s nincs jól egyensúlyozva; az rosszul épített hajó, mely mihelyt vízre kerül, oldalt fekszik. Lehet rosszul építeni hajókat s lehet rosszul nevelni lelkeket egyensúly, szimmetria nélkül. A jól nevelt lélek olyan, mint az óceánra kifutott hajó vagy mint a szárnyaló madár; a végtelenségtől meg nem billen, a mélységektől meg nem riad; halad, repül, célt ér. Az ilyen lelkeknek egyenes, bízó lelkületük van; nyilt, tiszta a tekintetük s praktikus az érzékük. Úgy tudják, hogy a gondolatnak a tett az édes gyermeke, a szó csak mostohája. Azért az ilyen lélek tesz, a szent hitet gyakorolja s a formáktól el nem pártol, de nem gépiesen végzi azokat, hanem öntudattal s bensőséget önt beléjük; – misére jár, de úgy, mint aki az utolsó vacsora hangulatát tudja átélni; rózsafüzért tud mondani, de úgy, hogy titkaiba elmerül s azokban föléled.