A penitenciának – a Szentírásból s hagyományból leszűrt meghatározását így adhatjuk:
A penitencia mint erény, bánat az elkövetelt bűnök felett s azok megutálása s pedig azért, mert a bűn igazságtalanság Istennel szemben.
Ha mélyebben a fogalmába hatolunk s azt boncoljuk, a teljes értelemben vett penitencia a következő többé-kevésbé kifejezésre jutott elemeket tartalmazza. Megvan benne: a) a bűn gyűlölete, utálata, amellyel a bűnös elfordul vétkétől s hőn kívánja azt meg nem történtté tenni; b) a szomorúság s bánkódás a bűn felett; c) az akarat a bűnt megsemmisíteni s így az eszközt is felhasználni, melyet Isten evégből rendelt, ti. a szentgyónást; d) az akarat a jogtalanságot, igazságtalanságot, amely Istent a bűn által érte, jóvátenni; e) végül a szándék a vétket ezentúl feltétlenül kerülni.
A leglényegesebb mindezekben a gyűlölet, amelyet a bűnben megismert rossz az akaratban ébreszt, s amely a bűn megsemmisítésére s elkerülésére irányuló szándékot is valamiképpen mindig magában foglalja.
És valóban, minden bűn gyűlöletre nagyon is méltó, mert sokszoros rosszat jelent, oly rosszat, amelyet, ha a hit szemével nézzük, semmiféle fizikai bajjal, szerencsétlenséggel össze sem hasonlíthatunk. A bűn ugyanis engedetlenség a feltétlen, teremtői jogcímen parancsoló Úr ellen; lázadás, forradalom a legfőbb tekintély ellen; megsértése a végtelen jóságnak és fenségnek; eljátszása a természetfeletti, mennyei javaknak s megérdemlése a rettentően szerencsétlen örökkévalóságnak.
Mindez bőséges és hatásos indító ok a penitenciára, amelyet azonban, mint különös erényt, akkor gyakorlunk, ha a bűnben az Isten ellen elkövetett igazságtalanságot tekintjük s ennek kiegyenlítése céljából akarunk vezekelni.
A keresztény penitencia tehát több a puszta életjobbítási szándéknál; sőt több a puszta „sajnálomnál”, amelyet oly könnyen kifejezünk az előtt, ki magát részünkről sértve érzi. A penitencia leszáll a lélek mélyibe, elönti azt keserűséggel, megtöri a lázadó, bűnös akaratot s szinte megsemmisíti, hogy módot nyújtson a végtelen irgalmú Istennek újrateremteni azt. „Mikor ott keresni fogod a te Uradat, Istenedet, megtalálod őt, ha teljes szívedből keresed, és lelkednek teljes keserűségéből.” (MTörv 4,29) Így beszél az ószövetségi törvény. „Áldozat Istennek a kesergő lélek; a töredelmes és alázatos szívet, ó Isten! nem veted meg” (Zsolt 50,19), sóhajtja a vezeklő királyi próféta.
A szent hagyomány pedig hadd szólaljon meg a penitencia egyik elméleti s gyakorlati klasszikusának ajkán: „Lásd – mond Szent Ágoston – minőnek kell a bűnbánatnak lennie! Sokan folytonosan bűnösöknek mondják magukat, és mégis a bűnben még mindig örömüket lelik. Ez megismerés, de nem megtérés; vádolják ugyan, de nem gyógyítják lelküket; beismerik, de nem szüntetik be a megbántásokat. Csak ha a bűn utálata és Isten szeretete kezd működni: az az igazi bűnbánat. Csak ha ily bánatod van, melynél fogva keserű a szívedben, ami előbb édes volt az életben, s gyötri lelkedet, ami előbb gyönyörködtette testedet, csakis akkor sóhajtasz Istenhez s fogod felkiáltani: Egyedül neked vétettem s gonoszt előtted cselekedtem”. (S. Aug. Sermo 7. de temp.)