Mint tudjuk, az Egyház látható társaság.
Hierarchiáját alkotja a pápa, Szent Péter utódja, a püspökök és a lelkipásztorok, akik Krisztus helyettesével és a püspökökkel együtt Krisztus nevében gyakorolják felettünk joghatóságukat. Mert Krisztus emberek közvetítésével akar vezetni és megszentelni bennünket.
Ennél a mélységes igazságnál meg kell állnunk kissé.
A megtestesülés óta Isten embereket használ fel a velünk való érintkezésre. A közönséges, megszokott üdvösségrendről beszélünk, nem a kivételekről, mikor Isten érvényesíti föltétlen szabadságát, ebben éppúgy, mint más dologban. – Például Isten közvetlenül is kinyilatkoztathatta volna nekünk, mit kell tennünk, hogy hozzá eljuthassunk. Nem tette meg. Ez nem az ő útja. Emberhez utasít, aki hit dolgában tévedhetetlen ugyan, de végeredményben ugyanolyan ember, mint mi; tőle kell elfogadnunk minden tanítást. – Vagy mondjuk, bűnt követett el valaki. Leborul Isten előtt, bánkódik, mindenféle módon vezekel. Isten azonban azt mondja neki: „Jó, de ha el akarod nyerni bűneid bocsánatát, ember előtt kell térdrehullanod, akit Fiam szolgájává szentelt és neki kell megvallanod bűneidet”. Ennek az embernek tett bűnvallomás nélkül nincs bűnbocsánat. A legkeserűbb és legmélységesebb bánat, a legszörnyűbb vezeklés sem elég ahhoz, hogy egyetlen egy halálos bűnt is eltöröljön, ha nincs szándékunk alávetni magunkat annak a megalázódásnak, hogy megvalljuk bűnünket ennek az embernek, aki Krisztust helyettesíti.
Látjuk tehát, miben áll a természetfeletti üdvösségrend: Isten gondolata öröktől fogva elhatározta a megtestesülést. Mióta Fia egyesült az emberséggel és megtestesült, hogy megváltsa a világot, Isten azt akarja, hogy hozzánk hasonló gyarló emberek közvetítésével áradjon szét a kegyelem a világon. Ez a megtestesülés meghosszabbítása, kiterjesztése. Isten közeledett hozzánk Fia személyében, aki emberré lett; azóta Fiának tagjai által folytatja az érintkezést lelkünkkel. Isten ezzel, hogy úgy mondjuk, meg akarja dicsőíteni Fiát, hiszen mindent megtestesülésére vezet vissza, látható módon egész a világ végezetéig ehhez kapcsolja hozzá üdvösségünk és megszentelődésünk egész művét. De ezzel az üdvösségrenddel azt is célozta, hogy hitből éljünk. Mert az Egyházban kettős elem van: emberi és isteni elemből áll.
Az emberi elem az emberi gyarlóság, mely azonban Krisztus hatalmával rendelkezik, hogy igazgasson bennünket. – Lám, milyen gyarló volt Péter! Egy szolgáló szavára megtagadta Mesterét, mindjárt pappá szentelése napján. Krisztus Urunk nagyon jól ismerte ezt a gyarlóságot, ezért kívánja apostolától feltámadása után a háromszoros szeretet-vallomást, háromszoros tagadása emlékére. De Krisztus mégis reá alapítja Egyházát: „Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat”. Péter utódai is gyarlók. Hit dolgában való tévedhetetlenségük nem menti fel őket a bűn törvénye alól. Nem adhatta volna-e meg nekik Krisztus, hogy ne vétkezzenek? Bizonyára igen; de ő nem akarta. Azt akarta, hogy ezzel is hitünket gyakoroljuk. Hogyan?
Az emberi elemen túl a hívő lélek isteni elemet is megkülönböztet az Egyházban: ez a századokon át, annyi eretnekség és tévedés támadása ellenére is sértetlenül megőrzött tanítás; e tanítás egysége, melyet megőrzött a tévedhetetlen tanítói hivatal; az a hősies és szakadatlan életszentség, amely annyiféleképpen megnyilvánul az Egyházban; az a folytonosság, mellyel az Egyház napjainkig láncszemről láncszemre kapcsolódik az apostolok vetette alaphoz; az az általános elterjedés, mely egyik jellemvonása: mindmegannyi jele annak, hogy az Úr Jézus „Egyházával van a világ végezetéig”.1
Nagy bizalmunk legyen hát ebben az Egyházban, melyet Jézus ránk hagyott: hiszen az ő másik énje. Boldogok vagyunk, hiszen Krisztushoz tartozunk, amikor ebbe az egy, katolikus, apostoli és római társaságba tartozunk. Legyen hát túláradó az örömünk és szüntelen adjunk hálát az Istennek, hogy „áthelyezett minket szeretett Fiának az országába”.2 Nem jelent-e mérhetetlen biztonságot az a tudat, hogy mint az Egyház tagjai, kegyelmet és életet meríthetünk hiteles és hivatalos forrásaiból?
Engedelmeskedjünk továbbá azoknak, akiknek joghatóságuk van felettünk, mert Krisztus ezt kívánja tőlünk. Értelmünket és akaratunkat az ember személyében Krisztusnak kell alárendelnünk, különben Isten nem fogadja el. Azok iránt, akik vezetnek bennünket, elsősorban a pápa, Krisztus helyettese és a vele egyesült püspökök iránt, akiket a Szentlélek világosít fel,3 hogy vezethessenek bennünket, tanúsítsunk bensőséges odaadást, fiúi tiszteletet, gyakorlati engedelmességet, mert ez tesz bennünket az Egyház igaz gyermekeivé.
Az Egyház Krisztus Jegyese, a mi édesanyánk. Szeretnünk kell, hiszen ő vezet el bennünket Krisztushoz, ő egyesít vele. Szeretnünk és tisztelnünk kell tanítását, hiszen az Krisztus Jézus tanítása. Szeretnünk kell imádságát és bele kell kapcsolódnunk, hiszen ez magának Krisztus Jegyesének az imádsága: nincs ennél biztosabb számunkra, sem kedvesebb az Úr Jézus előtt. Egyszóval ragaszkodnunk kell az Egyházhoz és mindahhoz, ami tőle való, mint ahogyan ragaszkodtunk volna magához Jézus személyéhez és mindahhoz, ami tőle való lett volna, ha földi életében követhettük volna.
Ez tehát az Egyház, mint látható szervezet. – Szent Pál hasonlata szerint: „az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus”.4 Ebben az Isten-házában élünk „nem mint idegenek és jövevények, hanem mint a szentek polgártársai és az Isten házanépe… Benne (Krisztusban) az egész egybeszerkesztett építmény az Úr szent templomává növekszik”.
1 Mt 28,20
2 Kol 1,13
3 „A Szentlélek helyezett titeket püspököknek, hogy kormányozzátok az Istennek Egyházát.” ApCsel 20,28
4 Ef 2,19-22