Péter tanúságtételével a tanítványok nevében kijelentette Jézus istenségét: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. „Boldog vagy Simon, Jónás fia! – mondja neki Jézus, – mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked hanem az én Atyám, ki mennyekben vagyon. Én is mondom tehát neked, hogy te Péter vagy, és erre a kősziklára fogom építeni Egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. És neked adom a mennyek országának kulcsait.”1
Láthatjuk, hogy ez még csak ígéret, mellyel a Mester apostolának istensége iránt tanúsított hódolatát jutalmazta. Mikor Jézus feltámadása után még tanítványai körében időzik, így szól Péterhez: „Szeretsz-e engem?” – És az apostol így válaszol: „Igen, Uram! te tudod, hogy szeretlek téged”. – Krisztus Urunk azt mondja erre: „Legeltesd bárányaimat”.2 Háromszor teszi fel Krisztus a kérdést és Péternek minden egyes ünnepies válaszára őt és utódait teszi meg egész nyájának, bárányainak és juhainak látható fejévé. Ez a beiktatás csak azután történhetett meg, hogy Péter háromszoros szeretet-vallomásával jóvátette háromszoros tagadását. Tehát Krisztus előbb istensége megvallását kívánta apostolától, mielőtt teljesítette volna ígéretét, hogy reá alapítja Egyházát.
Nem szükséges itt részleteznünk, hogy ez a társaság, melyet Krisztus Péterre és apostolaira alapított, hogy élessze a lelkekben a természetfeletti életet, hogyan szervezkedett, fejlődött és terjedt el a világon. Csak azt fejtjük ki, hogy az Egyház itt a földön Jézus küldetésének folytatója: tanításával, joghatóságával, szentségeivel és istentiszteletével.
Tanításával, melyet éppen és sértetlenül őriz meg az élő és megszakítatlan hagyományban; – joghatóságával, melynél fogva övé a hatalom, hogy Jézus nevében irányítson bennünket; – szentségeivel, melyekkel lehetővé teszi, hogy merítsünk a kegyelem forrásaiból, melyeket isteni Alapítója fakasztott; – istentiszteletével, melyet ő rendez el, hogy minden dicsőség és tisztelet Krisztust és Atyját illesse.
Hogyan folytatja az Egyház Krisztus művét tanításával és joghatóságával?
Mikor Krisztus e világra jött, az Atyjához való közeledés egyetlen módja az volt, hogy az ember teljesen alávetette magát Fiának, Jézusnak: „Ez az én igen kedves Fiam; őt hallgassátok”. A Megváltó nyilvános élete kezdetén az örök Atya bemutatta Fiát a zsidóknak és azt mondta: „Őt hallgassátak, mert ő az én egyetlen Fiam. Azért küldtem hozzátok, hogy felfedje előttetek isteni életem és akaratom titkait. Ő jelenté ki… Őt hallgassátok”.
De mennybemenetele óta Krisztus ezt a feladatot itt a földön Egyházára bízta. Ez az Egyház mintegy a megtestesülés folytatása köztünk. Ez az Egyház szól hozzánk, vagyis a pápa meg a püspökök és lelkipásztoraik, akik alájuk vannak rendelve, ő szól hozzánk, magának Jézusnak csalatkozhatatlan tekintélyével.
Míg Krisztus a földön élt, ő viselte a tévedhetetlenség jegyét: „Én vagyok az igazság… Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága”.3 Mielőtt elhagyott volna bennünket, hatalmát az Egyházra bízta. „Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket…4 Aki titeket hallgat, engem hallgat és aki titeket megvet, engem vet meg; aki pedig engem megvet, azt veti meg, ki engem küldött.”5 Mintha ezt mondta volna: „Amint én Atyámtól kaptam tanításomat, ugyanúgy ti is tőlem kaptátok azt a tanítást, melyet hirdettek. Aki befogadja ezt a tanítást, az én tanításomat fogadja be, mely Atyámé is. Aki – bármilyen fokban vagy mértékben is, – megveti, az én tanításomat veti meg, megvet engem, megveti Atyámat”. – Lássuk be, hogy ezé az Egyházé Krisztus minden hatalma, csalatkozhatatlan tekintélye és értsük meg, hogy az Atyához közeledésünk egyetlen módja, ha egész lényünket, értelmünket, akaratunkat, erőnket teljesen alárendeljük ennek az Egyháznak. A kereszténység igazában véve abban áll, hogy teljesen alávetjük magunkat az Egyház tanításának és parancsainak.
Tulajdonképpen ez az Egyház iránti engedelmesség különbözteti meg a katolikust a protestánstól. – Ha például az utóbbi hisz abban, hogy Jézus valóban jelen van az Oltáriszentségben, azért hiszi, mert ezt a tanítást találta a Szentírásban és a hagyományban, elhiszi saját kutatásai és személyes következtetései alapján. A katolikus azonban azért hiszi, mert az Egyház, Krisztus helyettese erre tanítja. Mindkettő ugyanazt az igazságot hiszi, de e hit alapja különböző. A protestáns nem veti alá magát semmiféle tekintélynek sem, senkitől sem függ; a katolikus befogadja Krisztust és mindazt, amit tanított és rendelt. A kereszténység gyakorlatilag Krisztusnak való engedelmesség a pápa és vele egyesült lelkipásztorai személyében, értelmünk alávetése tanításuknak, akaratunk engedelmessége parancsaiknak. Ez az út biztos, mert Krisztus Urunk „az apostolokkal lesz a világ végezetéig” és „könyörgött Péterért és utódaiért, hogy meg ne fogyatkozzék hitük”.6
Az Egyház nemcsak Krisztus tanításának eszköze, hanem közbenjárásának élő folytatója is.
Mint említettük, Krisztus halála után nem szerezhet ugyan több érdemet, de „mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon” Atyjánál.7 Azt is mondottuk, hogy feltámadása után különösen a szentségek rendelésével akarta állandóan gyümölcsöztetni számunkra érdemeit, velük akarta közölni kegyelmét. De hol találhatjuk meg a szentségeket? Az Egyháznál. Krisztus Urunk az Egyházra bízta őket. Mennybemenetelekor így szól apostolaihoz és utódaikhoz: „Elmenvén tanítsatok minden népet megkeresztelvén őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében”.8 Átadja nekik a bűnök megbocsátásának és fenntartásának hatalmát: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva.”9 Az ő feladatuk az is, hogy az ő nevében, az ő emlékezetére megújítsák testének és vérének áldozatát.
Ha Isten családjába akarunk tartozni, ha Isten gyermekei, Krisztus tagjai akarunk lenni, forduljunk az Egyházhoz. Egyedül csak a keresztség szentsége az a kapu, melyen hozzá juthatunk. Ha bűneink bocsánatát akarjuk elnyerni, megint csak az Egyházhoz kell folyamodnunk.10 Ha lelkünknek táplálékot keresünk, csak az Egyház szolgáitól várhatjuk, akik az egyházirend szentségével szent hatalmat kaptak, hogy kiszolgáltassák nekünk az Élet kenyerét. Minden megkeresztelt férfi és nő egyesülése bűnös, ha nem szentelte meg az Egyház áldása. Tehát az életszentség rendes eszközeit, melyeket Jézus rendelt számunkra, a kegyelem forrásait, melyeket ő fakasztott nekünk, az Egyház őrzi; nála találjuk, mert Krisztus reá bízta őket.
Végül Krisztus Urunk Egyházára bízta azt a feladatot is, hogy itt a földön folytassa imádás-művét.
Krisztus Jézus itt a földön állandóan tökéletes dicsőítő éneket zengett Atyjának. Lelke szüntelenül szemlélte Isten tökéletességeit és ez a szemlélődés imádást és szakadatlan dicséretet keltett benne Atyja dicsősége iránt. Mikor elhagy bennünket, Egyházára bízza azt a feladatot, hogy állandóan folytassa nevében ezt a dicsérő áldozatot, mely megilleti Atyját. Az Egyház a szentmiseáldozat, vallásunk középpontja körül megszervezi a nyilvános istentiszteletet, mert egyedül neki van joga ahhoz, hogy Vőlegénye, Krisztus nevében bemutassa ezt az áldozatot. Megalkotja az imádságok, szertartások, énekek csodálatos harmóniáját, melyek mind ezt az áldozatot veszik körül. Az egész egyházi év folyamán megünnepli isteni Vőlegénye misztériumait, hogy gyermekei minden évben újra átélhessék őket és hálát adjanak értük Krisztusnak és Atyjának és isteni életet meríthessenek belőlük, melyet ezek az először Jézus által végigélt titkok érdemeltek ki számunkra. Egész istentisztelete Krisztushoz vezet. Az Egyház Jézus végtelen értékű elégtételében és egyetemes közbenjárásában bízva végzi így minden könyörgését: A mi Urunk Jézus Krisztus által, ki veled és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik. Az Egyház minden imádsága és istendicsérete Krisztus által száll fel az örök Atyához, ő miatta kedves a Szentháromság szentélye előtt: „Általa, és vele, és benne tiéd, mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egyetemben, minden tisztelet és dicsőség”.11
Így folytatja tehát itt a földön az Egyház Jézus isteni művét. – Az Egyház Krisztus tanításának és törvényének igazi letéteményese, a szentségek kiszolgáltatója az emberek között, végül Krisztus Jegyese, aki Krisztus nevében összes gyermekeiért bemutatja Istennek a tökéletes dicsérő áldozatot.
Tehát az Egyház annyira Egyesült Krisztussal, annyira bőséges minden gazdagsága, hogy bátran mondhatjuk: ő a századokon át folyton továbbélő Krisztus. Krisztus nemcsak azokért jött a földre, akik az ő korában Palesztinában laktak, hanem minden idők minden emberéért. Mikor megvonta az emberektől érzékelhető jelenlétét, nekik adta az Egyházat, mintegy második énjét, tanításával, joghatóságával, szentségeivel, istentiszteletével. Az Egyházban találjuk meg Krisztust. Senki sem jut másképp az Atyához, – márpedig az Atyához jutás maga az üdvösség és életszentség, – csak Krisztus által.12 De jegyezzük meg ezt a fontos igazságot: Krisztushoz sem jut el senki másképp, csak az Egyház által. Csak akkor tartozunk Krisztushoz, ha valóban az Egyházhoz tartozunk vagy legalább ezután vágyódunk. Csak akkor élhetjük Krisztus életét, ha egyesülünk az Egyházzal.
1 Mt 16,16-19
2 Jn 21,15-17
3 Jn 14,6; 8,12
4 Uo. 20,21
5 Lk 10,16
6 Uo. 22,32
7 Zsid 7,25
8 Mt 28,19
9 Jn 20,23; Lk 12,19
10 Kivéve természetesen, ha ez lehetetlen. Ebben az esetben elég a tökéletes bánat. – De mi itt a szabályról és nem a kivételekről beszélünk, bármennyi legyen is az. Különben is a tökéletes bánat – legalább beleértve – magában foglalja azt az elhatározást és vágyat is, hogy az Egyházhoz forduljunk.
11 A szentmise kánonja.
12 Jn 14,6