(megtartóztatási nap)
NYÁRI KÁNTORBÖJT – SZOMBAT
Pünkösd Vasárnapját követő szerda, péntek, szombat
A kántorböjt pontos böjti fegyelme:
– pénteken szigorú böjt van: 3-szor lehet étkezni, 1-szer lehet jóllakni és húsfélétől tartózkodni kell,
– szerdán és szombaton enyhített böjt van: 3-szor lehet étkezni, 1-szer lehet jóllakni és húsfélét egyszer lehet fogyasztani,
– fontos eleme az őszinte szentgyónás,
– lehetőség szerint vegyünk részt szentmisén,
– többet imádkozzunk és gyakoroljuk az irgalmasság cselekedeteit!
Kántorböjt – jejunium Quatuor temporum
I.Kallixtusz pápa (218-22) között a római pogány földművelő ünnepségek helyére, amelyeket júniusban, szeptemberben és decemberben tartottak, könyörgő napokat rendelt el.
Ezeket egészítette ki egy tavaszi könyörgő nappal Nagy Szent Leó pápa (440-461).
Így jött létre a jejunium Quatuor temporum, azaz a kántorböjt, amely a négy évszakban megvalósuló könyörgő napokat jelenti.
Az ősi időkben december ezen bűnbánati és böjti szombatjain voltak a papszentelések, illetve később a többi évszakban is. Idővel ezek lettek a papokért végzett könyörgések napjaivá. II. Orbán pápa (1095) rendelte el a szerdai, pénteki és szombati böjtöt nagyböjt első hetében, a Pünkösd utáni, a szent Kereszt felmagasztalását (szeptember 14.), és Szent Lúcia emléknapját követő héten.
A latin „ieiunium quatuor temporum” félrehallásából keletkezett a magyar „kántorböjt” kifejezés, amelynek természetesen semmi köze sincs a „kántor” szavunkhoz.
Évente négyszer három napon böjtölünk a papokért és a papságra készülőkért.
A tradicionális latin rítusokban külön miseszövegek tartoznak hozzájuk, illetve ezekhez kapcsolódik az ún. kisebb rendek feladásának a szokása is a kispapok részére. Mindegyik kisebb rend egy-egy lépcsőfokot jelent a szentségi karakterrel bíró szerpapi illetve áldozópapi fokozat eléréséhez.
Szent VII.Gergely pápa
„Ha a gonosznak nem beszélsz gonoszságról, lelkét a te kezedből kérem számon” (Ez 3,18), és: „Legyen átkozott, aki kardját kíméli a vértől” (Jer 48,10).
„Isten a pápát őrnek állította minden egyes ember és az egyetemes Egyház fölé. Az utolsó ítélet napján számot kell adnia róluk. Ezért nem hallgathat, amikor az lenne a kényelmesebb. Vállalnia kell inkább még a halált is. Ha mindenki siketnémává lesz is, neki föl kell emelnie hangját: »Magas hegy tetejére állítottál, hogy kikiáltsam és pellengérre állítsam Isten népének gonosztetteit és az egyház gyermekeinek bűneit!«”
Azokban az években, amikor Hildebrand, Toszkána gyermeke férfivá érett, az Egyház annak a megújulásnak fáradságos, de sokat ígérő hajnalhasadását élte, amely a delelő középkor világának megadta sajátos jellegét.
A 11. század eleje nagyon szomorú állapotban találta Krisztus egyházát. A világi társadalommal való összeszövődés következményeként az erkölcsök mindenütt nagy mértékben eldurvultak. A főpapok inkább hadvezérek és politikusok, mint a szegény és alázatos apostolok utódai voltak. Ugyanígy az alsó papság életét is a visszataszító bűnök egész sora szennyezte be. Különösen a simónia, vagyis a lelki hatalomnak pénzért való vásárlása és a papi eszmény legszebb ékességének, a papi nőtlenségnek semmibe vétele terjedt el igen nagy mértékben.
A cluny-i kolostorból már jó száz esztendővel előbb megindult ugyan a megújhodást célzó reformmozgalom, de az egyelőre csak a szerzetesek és a velök érintkező világi társadalom egy részének életében éreztette hatását.
A pápaság, mely elsősorban lett volna hivatva a reform irányítására, még a század második harmadának kezdetén is a legmélyebb süllyedés állapotában leledzett. Minden idők legnagyobb pápájának, VII. Gergelynek érdeme, hogy hatalmas egyéniségével és törhetetlen akaratával véget vetett ennek a szomorú állapotnak, s a pápaságat a nyugati civilizáció irányító és vezető hatalmává tette.
VII. Gergely, eredeti nevén Hildebrand, fiatalságáról jóformán semmit sem tudunk. Bizonyos, hogy közrendű családból származott. Atyja, Bonizo némelyek állítása szerint ácsmester, mások szerint földmíves volt és Savanában élt. Itt született Hildebrand is 1020 körül.
„…Hildebrand anyja révén rokonságban állt a római Pierleone családdal. Így könnyen Rómába kerülhetett. Korán pápai szolgálatba állt, és talán az aventinusi Mária-kolostor szerzetese volt. Tanúja lehetett, hogyan takarította el az útból a romlással teli „sötét század” romjait erős kézzel III. Henrik császár. Amikor Suitger bambergi püspököt emelték a pápai székbe, aki a II. Kelemen nevet vette föl, a pápáknak olyan sora kezdődött, akik a reformot egyre előbbre vitték.…” (Szentek élete)
A szülői házból azonban már gyermekkorában Rómába, az aventinushegyi Mária-kolostorba, majd innét egy Gratianus János nevű főesperes vendégszerető házába került. Gratianus akkor is maga mellett tartotta a fényes tehetségű ifjút, mikor kevéssel utóbb VII.Gergely néven pápa lett, sőt akkor is, mikor az 1046. évi sutri-i zsinaton III. Henrik német császár ösztönzésére lemondott a pápaságról és önkéntes számkivetésbe Kölnbe távozott.
Így Hildebrand egyidőre Németországba került. Mivel azonban atyai jóakarója már 1048-ban elhalt, a híres cluny-i kolostorba vonult. De itteni tartózkodása mindössze egy évig tartott. 1049-ben ugyanis Henrik császár a jámboréletű Brunó touli püspököt nevezte ki IX. Leó néven pápának (lásd ápr.19). Brunó elfogadta a kinevezést, de kikötötte, hogy Rómában új választásnak veti alá megát. Ennek ellenére mégis a pápai méltóság jeleivel felékesítve vonult Burgundián keresztül Olaszország felé. Besancon közelében találkozott a Hugó apát kiséretében eléje jött Hildebranddal s rábeszélésére mint egyszerű zarándok folytatta útját és a pápai jelvényeket csak akkor öltötte ismét magára, mikor a római papság és nép formálisan megválasztotta őt.
Hildebrand ettől az időtől kezdve állandóan Rómában élt és jó húsz esztendőn keresztül szinte korlátlan hatalommal irányította a szentszék külső és belső politikáját. Ebben az időben is megbecsülhetetlen szolgálatokat tett az Egyháznak és hatalmas lépésekkel vitte előbbre a benső megújhodás ügyét. Már ekkor mindenki benne látta a jövő emberét.
Semmi meglepő sem volt tehát benne, hogy a római nép 1073-ban szinte akarata ellenére kényszerítette őt a tiara elfogadására. Ő azonban csak akkor nyugodott bele a választásba, mikor a választásra jogosult bíborosok is egyhangúlag mellette nyilatkoztak. Mint pápa egykori jótevője emlékére a VII. Gergely nevet vette fel.
VII. Gergely határozott programmal lépett Szent Péter örökébe. Programja nem kevesebbet foglalt magában, mint az Egyház benső életének fölfrissítését és külső állásának megszilárdítását. Ennek megfelelően kiméletlen harcot indított minden visszaélés ellen. Különösen a papság életét igyekezett megtisztítani azoktól a szennyfoltoktól, melyek a századok folyásában hozzátapadtak; így mindenekelőtt a simóniától és a nősüléstőL Mivel pedig a bajok legmélyebb gyökerét az egyházi és világi társadalom sokszoros egymásbaszövődésében látta, a papságot s a papságon keresztül az Egyházat egészen ki akarta vonni a világi hatalom alól, hogy kizárólag lelki hivatásának élhessen.
A hivatásának élő papságon keresztül aztán a világi társadalom erkölcseit is meg akarta nemesíteni és az egész nyugati kereszténységet a krisztusi eszmék készséges szolgálatába akarta szegődtetni. Azt akarta, hogy a keresztény világ Krisztusban, illetve földi helytartójában, a pápában lássa sorsának legfőbb irányítóját.
De amilyen nemes és nagy volt ez az elgondolás, olyan nehéz volt a keresztülvitele. Még a papság egy része is idegenkedéssel fogadta; a német és lombard püspökök legtöbbje pedig egyenesen ellene fordult. Még nagyobb visszatetszéssel találkozott az érdekelt világi fejedelmek körében.
Különösen IV. Henrik német császár részéről váltott ki nagy ellenszenvet a pápa eget és földet egybefűző célkitűzése.
A korlátlan hatalomra törő uralkodó ugyanis a saját hatalmának korlátozását látta az Egyház jogainak és szabadságának biztosításában. Ezért, mikor a pápa másodízben is megintette őt, hogy tartózkodjék az egyházi méltóságok önkényes adományozásától ő az intésre azzal válaszolt, hogy a veletartó német püspökökkel 1076 január 24-én letette Gergelyt a pápai méltóságról. Viszont a pápa kiközösítette Henriket az egyházból és alattvalóit felmentette a neki tett hűségeskü alól.
Ezzel megkezdte a középkor egyik legnagyobb és legegyetemesebb küzdelmét, az un. invesztitúraharcot, mely az egész keresztény világgal éreztette hatását.
VII. Gergely nem érte meg az invesztitúraharc végét. Eleinte ugyan úgy látszott, hogy hamar és könnyűszerrel diadalmaskodhatik ellenfelén. IV. Henrik 1077 január 28-án porig alázkodott előtte Canossában.De később fordult a szerencse. A császár német vetélytársának, Rudolf ellenkirálynak eleste után többet foglalkozhatott az olasz ügyekkeL 1080-ban III. Kelemen személyében ellenpápát választatott és ezt hathatósan támogatta Róma ostromában.
Az Örökváros ugyan évekig dacolt az ostrommal, de 1084 tavaszán kénytelen volt kaput nyitni. Ekkor amindenkitől elhagyott pápa az Angyalvárba zárkózott. Szorongattatásában egyedül lstenbe vetette reményét. És mint a hosszú harc folyamán annyiszor, most sem csalódott.
Mikor a veszedelem már tetőfokára hágott, az utolsó pillanatban megérkezett Guiszkard Róbert normann fejedelem és hatalmas seregével elvonulásra kényszerítette a pápa ellenségeit. Mivel azonban később a rómaiak és a normannok közt is harcra került a sor és az utóbbiak bosszúból az Örökváros kétharmadát tűzbe-lángba borították, Gergely nem érezte jól magát elhamvadt fővárosában. Ezért Guiszkard seregének elvonulásakor ő is délnek vette útját s egyelőre Salernoban állapodott meg.
ltt érte utól a halál 1085 május 25-én.
Utolsó szavai voltak: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a hazugságot, ezért halok meg számkivetésben.„
Hű kisérője azt felelte: „Krisztus helytartója, te nem lehetszszámkivetésben; mert lsten neked adta a pogányokat örökségül és a föld szélső határait birtokul.„
A nagy pápa tehát nem érte meg vetésének beérését, de a következmények igazolták őt. Az általa megindított és bámulatos lelki erővel végigküzdött harcból valóban az Egyház szabadsága és a pápaság egyetemes szellemi hatalma s a kettőnek harmóniájából a középkori kultúra virágbaborulása bontakozott ki.
VII. Gergely tetemét halála színhelyén, a fölséges salernói dómban temették el. Mikor 500 évvel később, 1577-ben felnyitották sírját, még épen találták testét. Talán ez a körülmény indította XIII.Gergely pápát arra, hogy nevét beírassa a római martirológiumba (1584).
Huszonkét évvel késöbb 1606-ban V.Pál szigorú vizsgálatnak vetette alája szent elődjének életét s ennek eredményeként őt ünnepélyesen szentté nyilvánította; három évre rá pedig megengedte a salernói érseknek és káptalannak, hogy tiszteletére évenkint két ünnepet üljenek.
Végre XIII. Benedek 1728-ban az egész Egyházra kiterjesztette Isten rettenthetetlen atlétájának ünnepét.
A kortársak és az utókor nagyon különbözően ítélték meg VII.Gergely életét. Ellenségei a legkülönbözőbb vádakkal illették emlékét és sokszorosan meggyanúsították szándékait.
A mai történetírás azonban elismeri jellemének nagyságát és harcának ideális hevületét. Ma már tisztán látni, hogy a nagy pápát a gigászi küzdelemben nem önző hatalmi törekvések, hanem az egyház szent érdekei vezették. De ugyanígy tisztán látjuk azt is, hogy egyéni életével is messze fölötte állott az ellene szórt rágalmaknak Mindvégig mint szigorú aszkéta élt; ha másokkal szemben szigorú követeléseket támasztott, magához még tízszerte szigorúbb volt.
Részletek a Szent VII. Gergely pápa életét bemutató írásból…
Gergely életének vége mégsem katasztrófa. Az Egyház megújulásáért és megszentelődéséért folytatott küzdelemnek évszázadokra kiható irányt és lendületet adott. Ezzel együtt éppen külső vereségében mutatkozott meg szándékának zavartalan tisztasága.
Igaz, Gergely – amint maga mondja – izzón és szenvedélyesen tudta gyűlölni a gonoszságot.
Nem volt megnyerő, szeretetreméltó egyéniség, sőt, nem ritkán „goromba volt, mint az északi szél”: valószínűleg lényének e vonásában gyökerezett az a ridegség, amellyel hivatalának hatalmi igényeit védelmezte, melyeket mai fogalmaink szerint túlzottaknak tartunk.
Nagymértékben birtokolta viszont az ellenségszeretet erejét, az igazi Krisztus-követés csalhatatlan ismertetőjelét. Gergely szentsége éppen abban áll, hogy mindenestül hivatala követelményeinek élve kiüresítette önmagát: elfeledte Hildebrandot, hogy Gergely legyen. Így tudta magát a végsőkig odaadni, minden nagyszerű adottságával szolgálva és önmagát fölemésztve. A cél, amelyre nem lankadó szenvedéllyel tört, az Egyház szabadsága és tisztasága volt.
Vitathatatlan, hogy VII. Gergelyt teljesen átitatta szent küldetése és felelőssége. Főpásztori hivataláról így ír:
„Isten a pápát őrnek állította minden egyes ember és az egyetemes Egyház fölé. Az utolsó ítélet napján számot kell adnia róluk. Ezért nem hallgathat, amikor az lenne a kényelmesebb. Vállalnia kell inkább még a halált is. Ha mindenki siketnémává lesz is, neki föl kell emelnie hangját: »Magas hegy tetejére állítottál, hogy kikiáltsam és pellengérre állítsam Isten népének gonosztetteit és az egyház gyermekeinek bűneit!«”
Szívesen idézte a próféták mondásait:
„Ha a gonosznak nem beszélsz gonoszságról, lelkét a te kezedből kérem számon” (Ez 3,18), és: „Legyen átkozott, aki kardját kíméli a vértől” (Jer 48,10). (katolikus.hu)
Kérünk, Istenünk, add meg Egyházadnak az erősség lelkét és az igazság szenvedélyes szeretetét, hogy Szent Gergely pápa példája szerint az igazságtalanságot elutasítsuk, és a szeretet szabadságával gyakoroljuk mindazt, ami az igazság szerint való.