„Könnyű dolog a beszéd, könnyen tovalebben, de súlyos sebet okoz. Gyorsan elhangzik, de sokáig tart a fájdalma. Azért a rágalom (megszólás) nagy vétek s nagy gonoszság.” (Szent Bernát)
Igen! soká tart a fájdalma! Mert ha fáj az embernek, mikor vagyonától megfosztják, fáj, midőn testébe szúrnak tőrt vagy kardot, mennyivel inkább fáj a lelkén ejtett seb.
Valóban, mennyi könny hull a csendes magányban, melyet a megszóló s rágalmazó nyelvek fakasztottak! Ha összegyűjtenők mindeme könnyeket, minő keserű tenger válnék belőlük. Hány megtört szívű ember jár köztünk némán, a rejtett fájdalom sápadtságával az arcán, mert a megszólás, rágalom nyila általszegzette. Hány sóhaj tör elő a gondterhes keblekből, mert rejtett, talán már százszor megvezekelt hibákat a napfényre hoztak. Minő panaszok, minő átkok hallatszanak a sokszor alaptalan elitélések s szívtelen rágalmak miatt.
Hány igazi boldogságot ígérő ismeretséget robbantottak szét az irigyek nyelvei, hány derék fiatalember szépnek ígérkező pályáját törték derékon s hány családi tűzhelyet dúltak szét. Mennyien nem kapnak kenyeret, mert befeketítették őket. A hírnevében tönkretett ember ugyanis ki van közösítve a társadalomból. Becsület nélkül mibe is kapjon? Legjobb, ha idegen országba költözik. Akárhány gyenge lélek a másvilágon, az öngyilkosságban keresett menedéket…
Az Isten Lelke így jellemzi a megszóló s rágalmazó nyelvet:
„A rágalmazó az emberek utálatossága”. (Péld 24,9) „Nyílt sír az ő torkuk; nyelvüket álnokul forgatják: áspisok mérge vagyon ajkaik alatt.” (Zsolt 13,3) „Az ostor csapása kékséget okoz, a nyelv csapása pedig a csontokat is összetöri.” (Sir 28,21)
Ugyanezért rettentő bosszújával fenyegeti meg a megszólót s rágalmazót az Úr:
„A rágalmazókhoz ne vegyülj, mert hirtelen támad veszedelmük”. (Péld 24,21.22)
„Sokan hullottak el fegyver élén, de nem, mint amennyien elvesztek nyelvük miatt.” (Sir 28,22)
A nyelv miatt pusztult el többek között az istentelen Jezabel, kinek történetét drámai módon írja a Királyok Könyve. A zsarnok Ákáb király megkívánja a kastélya melletti szép szőlőskertet, Nábotnak becsületes tulajdonát. Midőn pedig a jogos tulajdonos nem akart az őseitől öröklött birtokáról lemondani, a király emiatt búskomorságba esik: „ágyára dőlvén, arcát a falhoz fordítá és nem evék kenyeret”. Felesége vigasztalja: „Nagy tekintélyed van és jól uralkodol Izrael országán. Kelj fel és egyél kenyeret és légy jókedvű, én neked adom a jezraheli Nábot szőlőjét”. A gonosz asszony erre a rágalom fegyveréhez nyúl, Nábotot hamisan bevádoltatja és megkövezteti. Alig foglalja el azonban Ákáb a véres gaztett díját, a Nábot-féle szőlőt, íme feltűnik portáján az Úr követének, a teszbii Illésnek félelmetes, szikár alakja s kihirdette neki az Úr rettentő ítéletét: „Ezeket mondja az Úr: Ezen a helyen, melyen felnyalták az ebek Nábot vérét, felnyalják a te véredet”. „De Jezabelről is szóla az Úr, mondván: Az ebek eszik meg Jezabelt Jezrahel mezején.” (Vö. 1Kir 21)
És minden úgy lőn, ahogy az Úr megmondotta. Akabot a szirusokkal vívott harcban egyik bizonytalanba ellőtt nyíl halálra sebzi s vérét valóban az ebek nyaldosták. Később Jehu király, kire Isten ítéleteinek végrehajtását bízta, kiirtja Akab egész nemzetségét. A legkegyetlenebbül azonban Jezabel, Akab felesége bűnhődött. A kacér asszony arcát kifestve s fejét felékesítve az ablakon át szemléli az új király bevonulását Jezrahelbe. „És Jehu fölemelé arcát az ablakra és monda: Kicsoda ez?” És midőn megtudja, nyomban kiadja a parancsot: „Vessétek le őt. És levetek őt és a vér a kőfalra freccsent és a lovak körmei eltapodták öt. És mikor bement Jehu enni és inni, monda: Eredjetek és nézzétek meg amaz átkozottat és temessétek el őt, mert király leánya. És mikor elmentek, hogy eltemessék őt, nem találák, csupán csak koponyáját s lábait és kezefejeit. És visszatérvén, megjelenték ezt Jehunak. És mondá Jehu: Az Úr beszéde ez, melyet szolgája, a teszbii Illés által szólott, mondván: Jezrahel mezején eszik meg az ebek Jezabel testét…” (Vö. 2Kir 9)
Absalon is, ki atyjának, Dávidnak jóhírnevét megtámadva a népet forradalomba vitte, szerencsétlen, csúfos halállal végzé életét. Isten sújtó kezét nem tudta visszatartani az oly szent édesapának, minő Dávid vala, közbenjárása s imája sem. (2Sám 18) Sőt magát Máriát, Mózes nővérét, ki Isten népének történetében oly tekintélyes szerepet játszott, hirtelen poklossággal sújtja az Úr, úgy hogy a kiütésektől „fehér lőn, mint a hó”, mert nem félt rágalmazni fitestvérét s elöljáróját, Mózest. (Vö. Szám 12)
Ámde azok száma, kik itt a földön „elvesznek nyelvük miatt” (Sir 28,22), aránylag nagyon csekély, bizonnyal sokkal kisebb, mint pl. az utolsó világháború áldozataié. Valóban elenyésző tehát azokéhoz képest, kik a világ kezdetétől fogva „fegyver élén hullottak el”. És íme mégis arról biztosít bennünket Isten tévmentes igéje, hogy: „sokan hullottak el fegyver élén, de nem mint amennyien elvesztek nyelvük miatt”.
Hol és hogyan vesztek el tehát azok a milliók, az a sokkal több, mint amennyit itt a földön valaha fegyver elpusztított? Rettentő kinyilatkoztatás ez! Fellebbenti előttünk az örökkévalóság függönyét s bepillantást enged Isten titkos ítéleteibe s a pokol örvényébe.
Milliókat s milliókat látunk a kárhozat helyén, kik nyelvük miatt jutottak oda. Kard, puska, ágyú, gránát s bomba együttvéve nem pusztított el soha ennyit. Ezek mind a nyelv áldozatai.
Ne csodálkozzunk rajta! Az az Isten, ki minden-hivalkodó, felesleges szót számonkér az ítéletkor (vö. Mt 12,36), hogy azt szigorúan megfenyítse, vajon nem fogja‑e az örök tűzbe taszítani azokat, kik álnok nyelvüket tőrnek, gyiloknak használták és annyi lelket, szívet halálra sebeztek, lábbal tiporva Isten főparancsát s Jézus legfontosabb törvényét: a szeretetet?
Valóságos kútmérgezői voltak ezek a társadalomnak. „Elvesztek nyelvük miatt.” Szörnyű meglepetések várnak reánk e tekintetben az ítélet napján. Látni fogunk ott majd a baloldalon nemcsak gyilkosokat, paráznákat, házasságtörőket, rablókat s tolvajokat, hanem a jámborság és istenfélelem mázával bevont, festett koporsókat, vagyis urakat, úrnőket, sőt imádságos anyókákat, kik gyóntak s áldoztak, nyakra-főre, gyújtogatták a gyertyákat Szent Antal szobra előtt; ott voltak minden búcsújáráson, nyakukon hordva a nagyszemű rózsafűzért s körülcsúszkálva térdeiken Szűz Mária kegyoltárát; fogadott böjtjeiken a világ kincséért sem ették volna a „zsírosat” s íme mégis „elvesztek nyelvük miatt”. Elvesztek, mert nyílt sír volt a torkuk, nyelvüket álnokul forgatták, áspisok mérge volt ajkuk alatt. (Zsolt 13,3)
Hiszen igaz, meg is gyónták azt mindannyiszor, hogy nyelvükkel vétkeztek. Ámde – kérdem – szakítottak is tényleg a bűnnel s főképp igyekeztek‑e komolyan megadni a köteles elégtételt, amely nélkül nincs bűnbocsánat? Törekedtek‑e behegeszteni a sebzett szíveket, megvigasztalni azokat, kiket halálra szomorítottak, jóvátenni az okozott erkölcsi károkat, melyeknek megszólással s rágalommal voltak okozói? Íme ezért vesznek el annyian nyelvük miatt. „Ha a megszólást (rágalmat) el nem hagyjuk – mondja ez ügyben szépen Szent Bernát –, mit ér akkor nekünk, ha testünket naponkint megfeszítjük és kínozzuk? Mire való akkor a böjt, mire való a folytonos imádság, ha nyelvünket meg nem zabolázva mégis csak elkárhozunk? Mit határoz az, mit változtat reánk nézve, ha a test vagy lélek gonoszsága, a testiség avagy a megszólás (rágalom) miatt jutunk a pokolba?”
Mert „a rágalmazók Istentől gyűlöltek … halálra méltók” – mond az apostol. (Róm 1,30.32)