Alig van bűn, mely annyiféle öltözékben, formában lépne fel, mint ez a testvérpár: a megszólás és a rágalom. Nem csoda. Hiszen otthonosan érzik ők magukat a kunyhókban, előkelő szalonokban egyaránt. Ólálkodnak s leselkednek utcán, tereken, a templomok kapujában, sőt zsebtolvajok módjára besurrannak a legszentebb helyekre is. A forma, amelyben bemutatkoznak, meglehetősen különböző. Elsorolunk egynéhányat.
A pletyka, hírhordás. Minden rendű-rangú egyén, de főleg léha s munkakerülő asszonyok napi főfoglalkozása, szórakozása, kenyere s főleg uzsonnája. Egy-egy találkozás, összejövetel, gyűlés vagy zsúr számtalan megszólást s rágalmat jelent náluk. Valóságos kéjelgéssel terítgetik ki minden ismerősnek szennyesét. Hasonlítanak bizonyos bogarakhoz, melyeknek életeleme a sár, a szenny; utánozzák a sertéseket, melyek különös kedvteléssel a pocsolyában henteregnek; sőt nem ritkán a hiénák szerepére is vállalkoznak, kiásva a sírokat, hátha abban is találnak valamit, amit felfalhatnak s másoknak kitálalhatnak; szóval nem kímélik még a holtak emlékét sem. „Mennyivel csúnyább más életét kémlelni ki, mint más lakását” – mondja Aranyszájú Szent János, pedig a pletyka-, a hírhordó erre vállalkozik. Nem kímél, sorra vesz mindenkit. Kedvelt falatja a pap, aki pedig a szentségeket osztja neki, akitől utolsó vigaszát várja az életben; nem kíméli a koldust, ki ajtajához jön. Nincs állás, hivatal, család, ember, legyen az élő vagy megholt, ártatlan vagy bűnös, akinek békét hagyna. A pletykák terjesztői valóban a társadalom patkányai. Csendben s titokban rongálják annak alapjait, a szeretetet, kölcsönös bizalmat s az igazságosságot. De különösen kitűnnek ebben a besúgók. A hallott hírekkel nyomban a sértett félhez sietnek ezek s elmondják neki: „Lásd, ez meg ez így meg úgy beszél terólad”. Összeveszítenek így egyeseket s családokat, csakhogy maguk valamit nyerjenek a bizalomban s barátságban. Ezek az ördög leghívebb munkatársai. „A besúgó átok alatt leszen, mert sokak közt, kik békében élnek, zavarokat támaszt” – úgymond az Úr. (Vö. Sir 28,15)
Egyik legcsúnyább fajtája a megszólásnak s rágalomnak, mely a képmutató magasztalás pajzsa mögé rejtőzik. Szent Bernátnál senki jobban nem jellemezte az ilyen alacsony eljárást. „Előbb mélyen felsóhajt (az ily megszóló, rágalmazó) s aztán nagy komolyan, mintegy húzódozva szomorú képet vág, lesüti szemét és siránkozó hangon szólal meg: Végtelenül fáj, de be kell vallanom, hogy igaz, amit mondanak róla. Mennyire szerettem, mennyire igyekeztem őt megjavítani. De hiába volt minden. Én ugyan már régen tudom róla, de ments Isten, hogy eláruljam. De ha már egyszer mások is tudják, nem tagadhatom az igazságot. Mily kár érte! Különben olyan derék ember, de ebben az egyben nem menthető …” (Cant. XXIV. n. 4.)
Névtelen (anonym) levelek írása szintén egyik legnemtelenebb módja a megszólásnak, rágalomnak. Valóságos orgyilkos merénylet. Jellemtelen eljárás olyannal vádolni mást, amiért helytállani személyesen s nyíltan nem merünk. Névtelen levelekre éppoly kevéssé adjunk, mint ahogy nem szoktunk tolvajokkal, gyilkosokkal szóba elegyedni s tőlük tanácsot elfogadni.
Zúgolódásnak nevezzük azt a megszólást vagy rágalmat, mely a tekintély ellen irányul. Megzavarja ez a társadalmi élet összhangját, felbontja az elöljáró s alattvaló közötti jó viszonyt, bizalmat s így a kormányzást megbénítja, szinte lehetetlenné teszi. Ki méri meg az ebből eredő erkölcsi s egyéb károkat? Megtörténhetik, hogy bizonyos hibák szellőztetése mint megszólás ugyan csak bocsánatos, de mert az elöljáró ellen irányul s a zúgolódás jellegével bír, ebből a szempontból sokkal súlyosabb elbírálás alá esik. Megjegyezzük végül, hogy megszólni, sőt rágalmazni lehet még egy-egy arckifejezéssel is, csendes kérdőjellel az arcon, vállvonogatással, mosollyal, titokzatos hallgatással, ha az illetőről jót beszélnek, sőt magával a fagyos dicsérettel. „Vannak vádak, melyek dicsérnek s vannak dicséretek, melyek vádolnak.” (Larochefoucauld)