Szintén a szorosabb értelemben vett becsületen ejtett sérelem. Itt ugyanis eltekintünk attól a nem ritka esettől, midőn a gyalázás egyben megszólással, illetőleg rágalommal is kapcsolatos.
Lényege e bűnnek a megvetés, melyet valaki jelenlevő felebarátjával szemben külső jelekkel tanúsít. Ez a jelenlét pedig lehet valóságos avagy képletes, mint midőn a sértő fél megvetett felebarátjának arcképét, követét, képviselőjét illeti gyalázattal. Sőt közfelfogás szerint a minden értelemben távollevőket is lehet gyalázni, ha a megvetés mások előtt vagy pedig közrebocsátott iratokban jut kifejezésre. Az azonban a gyalázat természetével jár, hogy valamiképpen a megvetettnek tudomására jusson s ezzel a célzattal is legyen elkövetve. A gyalázkodó tehát inkább a rablóhoz hasonlít, mint aki erőszakosan igyekszik tőlünk legnagyobb kincseink egyikét, a becsületet elragadni, míg ellenben a megszóló, rágalmazó inkább a tolvajt utánozza. Módja, formája a gyalázásnak nagyon különböző; történhetik szavakkal, kinevetéssel, gúnyt, megvetést kifejező arccal, taglejtésekkel stb.
Ily gyalázatot ejtett pl. Semei Dávid királyon, akit saját szemében „Beliál emberének”, „vérszopó férfiúnak” nevezett s követ hajigált utána. (2Sám 16,5) De senki annyira nem itta a gyalázat kelyhét, mint a világ Üdvözítője. Bizonyság erre egész élete, de főleg szenvedésének gyászos s mégis oly dicső története.
A gyalázáshoz számíthatjuk a gúnyt, iróniát, szatírát is.
Példáját adta ennek Bautru (olv. Botrü) francia író, ki bosszúból könyvet bocsátott közre Epernon hercegről e címmel: „Epernon herceg dicső tettei”. A könyvnek lapjai azonban elejétől végig üresek voltak. Egy másik, bizonyos író munkáiról a következő bírálatot adta: „N. N. könyvei szépen vannak bekötve s aranyos a szegélyük”. Voltaire pedig, a gúnyolódók atyamestere Pompignan Jeremiás-fordításáról így nyilatkozott: „Tudjátok‑e, miért lamentált annyira Jeremiás? Mert előre látta, hogy Pompignan le fogja fordítani”.
Archilochus az ókorban annyira bolondja volt a szatírának, hogy végre már önmaga ellen is írt ilyet. A spártaiak azonban száműzték a megrögzött gúnyolódót, amint meg is érdemelte. A gúny minél szellemesebb, annál élesebb s fájóbb. A francia közmondás szerint megöltük azt, akit nevetségessé tettünk.