Jöjjetek, barátim, üljetek le s egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem. Az Úrvacsora hangulata ez:
a) egymással élni,
b) egymásból élni,
c) egymásban élni.
a) A legmélyebb, a legédesebb közösségbe akart minket belevonni az Úr Jézus. Együtt élni, vagyis velünk, köztünk. Az Oltáriszentség nemcsak szentség, hanem jelenlét. Pszichológiai momentuma abban áll, hogy Jézus, az üdvözítő s vezető Istenember titokzatosan ugyan, de mégis valóságban itt van, mint ki köztünk él s közénk való. Az Istentől krisztusi kiadásban többé nem szabadulunk. Lelkünkbe, vérünkbe, létünkbe van oltva. Közösségtek lelke vagyok, testvériségtek szíve, közös éltetek idege: én köztetek! Ti boldog hívek! Ha kidől a fa a sűrű erdőben, rést vág a szomszédok lombsátorán: épúgy ha kiszakad testvérünk, megérezzük. Barátim, – mondja Jézus, – én veletek összenőttem, szívem belétek forrt, ha kiszakadnék közületek, elborulna világotok, elsorvadna életetek; rideg, hideg, kegyetlen enyészet környezne. Nincs fogalmatok, hogy hogyan változnék el a kereszténység szelleme, ha Jézus édes, közvetlen jelenlétének öntudata kiveszne a lelkekből. Csak annak lehet erről halvány sejtelme, aki mélyen át van hatva az Oltáriszentségnek kedves és bensőséges szellemétől; akinek a Krisztust szerető szívek ritmusa hangzik fülében. Az ilyen azután mély meggyőződéssel hajtogatja: igen, igen, Krisztusnak köztünk kellett maradnia…, köztünk…, jelenléte nélkül nincs központunk…, kiesnék keblünkből szívünk.
b) Egymásból élni, azaz hogy belőle; azért közli velünk gondolatait s érzéseit, s mi elfogadjuk s átéljük azokat, s megnyugszunk bennük. Mily édes és fölséges öröm az, hogy megpihenhetünk nagy művészek gondolataiban; az ő nagy lelkük napsugaras világ nekünk, s érzéseik mint a hegyek s az erdők fuvalma. Hát még mily édes és győzelmes érzés az, hogy megpihenhetünk s elmerülhetünk Jézus gondolataiban s átélhetjük a magaslatok s mélységek kedélyhangulatát s az ő szép, gazdag, erőteljes belső világát. Mily új élet az, hogy átélhetjük az ő szerető gondolatait, amilyenek Betlehem, Názáret, a puszta, a Tábor, Genezaret tava, az Úrvacsora, Bethánia, a húsvét reggele, Emmaus; oltárainknak minden tabernákuluma egy-egy Betlehem, Názáret és Bethánia; a megnyugvás, az egymásba olvadás, az egymásból való élet háza!
Mily édes, hogy megpihenhetünk az Úr bíztató gondolataiban, hogy el nem hagy s erősít, hogy ő a tőke s mi a vesszők, s azután a győzelmes gondolatokban, hogy ne féljünk. A világ, az őrjöngő világ, az ugyan üldöz, de ő gondol ránk s gondunkat viseli; Atyja házában lakást rendez, s ott leszünk mi is, ahol ő végleg otthon van.
c) Egymásban élni…, vagyis jó, jó a pszichológia, jó a lelkek harmóniája, a szívek ritmusa; de neki több kell; ő hozzám akar jönni úgy, hogy bennem legyen. Magamhoz veszem, s amit a csók, az egyesülés szimboluma jelent, az itt ténnyé lesz. Az eucharisztia nemcsak szimbolikus, hanem szubstanciális csók; akit ajkaim érintenek, az szívembe száll. Ajkaimban lelkem nyílt meg s Krisztust elcsókolva, őt, életét zárta magába. Ah, osculum Domini… titokzatos drága, csodálatos csókja az örök szeretetnek, te boldogítasz, te kielégítsz; te isteni vagy, mert Istent adsz; nem vágyban csak, hanem valóságban; nem biztatásban csak, hanem az isteni élet óceánjának belémszakadásában. Hála neked, szerető Úr Jézus, hogy ennyire méltatsz és boldogítsz!