Isten lelke, mely „fut a képmutatótól” (Bölcs 1,5) bizonnyal nem az effajta becsületnek védelmére adta a VIII. parancsot. És mi is, midőn a becsületről beszélünk, azt magunkban s másokban értékeljük, óvjuk, védjük, mást értünk alatta, mint holmi külszínt, mely belső ürességet vagy pedig épen romlást takar. Mi megbecsüljük magunkban s másokban Isten ajándékait.
Ily ajándéknak tartjuk elsősorban az emberi személyt, melynek értékét a természetes s természetfeletti javak s az önön igyekezetünk által kifejlesztett erények s egyéb jó tulajdonságok nagyban fokozhatják.
Amennyiben mindeme kincsnek nagyrabecsülése csupán másoknak lelkében honol vagy csak egyesek juttatják azt kifejezésre, szoros értelemben vett becsületnek hívjuk, ha pedig ez a nagyrabecsülés többé-kevésbé általános s közismert lett, jóhírnévnek szokás nevezni.
Minél nagyobbak az értékek, melyeket Isten adott, illetőleg Isten segítségével magunknak gyűjtöttünk, annál nagyobb becsületre s jóhírnévre tarthatunk igényt.
Elsősorban a lelki kincsek, a kegyelmi ajándékok s erény érdemelnek becsülést s jóhírnevet; aztán a szellemi javak: tehetség, tudomány, ügyesség. Ezeknek jóval alatta állanak a test előnyös tulajdonságai: az erő s szépség. Utolsó helyen állnak az anyagi javak, a gazdagság.
Mindezektől jórészt függetlenül egészen különös becsülést érdemel a tekintély. A keresztény világnézet ugyanis a tekintély hordozójában voltaképpen Istent látja s becsüli meg. És jóllehet, ha valakihez, ám elsősorban Isten helyetteséhez, leginkább illik, hogy erény s tehetség dolgában is kitűnjék, de nem ez az voltaképpen, ami őt Isten képviselőjévé teszi. Miért is az egyházi s világi törvényes elüljáró, még ha hiányzik is belőle a megfelelő bölcsesség és erény, feltétlen becsülést érdemel.