a) Van ima, mely a szív ösztönéből fakad, melyet végre is valamiféle önzés sugall. Roppant természetes, még ha természetfölötti is; érdek-ima. Nem dobunk rá követ. Az ember gyönge, tehát imádkozik, jól teszi; gyönge s belátja, hogy rászorul az Úrra; kér kegyelmet, liheg a lelke; hite rászorítja: „nélkülem semmit se tehettek”, s jóllehet az Isten folyton ad, mégis akarja, hogy kérjük. S a kérés vájja a kegyelmek árkát. – A veszedelem is késztet imádkozni, hiszen a pokol örvénye fölött vezet az út, s a halál leselkedik ránk. „Uram, ments meg, mert elveszünk!” kiáltották az apostolok, a nélkül, hogy előbb mondták volna: „Uram, taníts meg imádkozni”; tudtak imádkozni, mert veszedelemben forogtak. Én is tudok imádkozni, ha nyomorúságom s szükségleteim öntudatára ébredek; az öntudatlan nem imádkozik, a kő, az állat, a bamba ember.
b) Van ima, melyet nem érdek, nem haszon, hanem szeretet sugall, szeretet Isten, lélek, jegyes, gyermek, jóbarát iránt. Igy kiált Sámuel az Úrhoz, mert szeret; így az apostol a lelkekért, az anya a gyermekért. Kiérzik az imákból a szeretet, de az is, hogy még mindig keresnek, akarnak valamit; magukat még csak felejtenék, de azokat, kiknek üdvét szívükön hordozzák, el nem felejthetik. Mintha azt mondanák: „Ah Uram, lelkemet adom értük, de mentsd meg lelküket! Szeretem őket, azért szenvedek!” Szent, nemes imádság ez, de ez is keres valamit.
c) De van végre ima, hol nem akarunk, nem keresünk semmit – hol csak elismerünk, csak adunk; hol az önzetlen lelkiség úgy árad szívünkből, mint az illat az éjjel nyiladozó virágból; hol lelkét, köszönetét, szeretetét leheli ki a szív. Ez akkor van, amikor hálát ad: Gratias agimus Tibi! Confitemini Domino, quoniam bonus. A hála igaz szeretet. Ha kérdezed: mit kívánsz? feleli: semmit! Ha kérdezed: mit csinálsz, feleli: szeretek. Szeretem az Urat! Jó ő, jó, örökké jó, s kiárasztotta jóságát: akarta, hogy meleg legyen a világon – meleg, s hogy érezzék melegét! Akarta, hogy érezzék, hogy tőle van minden: az élet, az ébredés, az erő, a mély világ bennünk s a nagy világ körülöttünk, mely arra való, hogy lelkünket színezze, hangolja, alakítsa, gazdagítsa, szépítse, emelje… tőle van ez mind, tőle, a szerető Istentől. S mennyit tesz értünk! virraszt, dolgozik, segít, éltet, mindezt értem! Ah igen, a hála édes érzetével megkoszorúzza irgalmait bennem! Gratias, Deo gratias! S boldogítani akar örök élettel s bevezetni magához, hol többé nem kell már küzdenem s kérnem, mert lesz mindenem; de hálát adnom ott is örökké kell; a hálátadó imádás ez, a mennyország Isten-tisztelete; a hála a boldogult lelkek imája, s nem vagyok-e én is boldogabb, ha szívből-lélekből imádva-áldva hálát adni tudok! Ó igen, hála, hála az Úrnak.