Jézus egyik diadala az Oltáriszentségben: a tiszta nemzedék. Az egyház szervezeti jellegei az „unitas, catholicitas, apostolicitas”; a „sanctitas” pedig a szelleme. Ha ezt megteremti, győzött; ha ezt nem bírja, akkor vereséget szenvedett. A szent, tiszta erkölcsiséget semmi által sem képes úgy megteremteni, mint a penitenciatartás s az Oltáriszentség által. Kivált az Oltáriszentség emel az erkölcsi tisztaság magas fokára, mert átérezteti velem, hogy
a) lelkem szent Grál-edény, melyben Krisztus teste pihen. Szent Bernát mondja: Ha Krisztus vérének egy cseppjét bízták volna rád, hogy’ őriznéd a keresztes vitézek elszántságával s szembeszállnál megszentségtelenítőivel: nos, benned van vére is, teste is: lelked a szent edény; ne profanáld azt önmagad. A lorettói litánia ránk is vonatkozik: lelki edény, tiszteletes edény, ájtatosságnak jeles edénye… Művészi a formája is lelkemnek, mikor kegyelemben vagyok; a szerénység, az átlátszóság, a szemérem, a harmónia szépsége van rajta… Különös báját képezi érzékenysége, melynél fogva a külvilág nemtelen benyomásaival szemben úgy csukódik be, mint a virág éjjel. Ime mennyi szépség s előkelőség a lelken, s ez mind elvész, ha vétkezem, és mind elborul, ha öntudatos, erkölcsi életet nem élek. Igénytelen legyek bár mindenben, de érzületemre nézve előkelőnek kell lennem.
b) Tiszta, angyali léleknek minősít. Mint tiszta lélekhez közeledik hozzám az angyalok kenyere, angyalinak föltételez. Barátjának tekint, ki a rossz világon a Krisztushoz ragaszkodó hűség érzelmeivel megy végig és ellentáll a rothadásnak. Ez öntudat a lelket friss, életadó atmoszférával köríti, utálatra neveli a bűn és a bűnre vezető alkalmakkal szemben; nemkülönben érzékennyé teszi rossz társak-, képek-, olvasmányok-, társalgások-, színdarabokkal szemben. Nem hagyja magát inficiáltatni, hanem mennyországot hordozván magában, dezinficiál minden idegen árút: minden gondolatot, képzeletet, irányt, elvet, melyet a szellemi világ forgalma vet lelkébe; „malo mori, quam foedari”.
c) Az Oltáriszentség úgy tekinti az embert, mint alakulófélben levő szentet. Dante leírja azoknak az elkárhozottaknak kínját, kikre kígyók csavarodnak s mint fába a repkény, beléjük nőnek; egyre mélyebben hatolnak beléjük és végre teljesen fölszívják őket. Arcuk kígyófejjé, testük a kígyó tekervényeivé válik, földön kúsznak s földet esznek; elváltoztak! Nekünk Krisztussá kell változnunk: azért járulunk hozzá, hogy minél többet vegyünk belőle, hogy gondolatai tért foglaljanak lelkünkben, hogy érzelmeit osszuk és így egész lényünkben Krisztushoz hasonlítsunk. Nagy és fölséges feladat; higgyük, hogy testvérei lévén, hozzá hasonlítani hivatásunk; bennem van teste-vére, hiányozhatik-e típusa és lelke? Az áldozónak föladata a hálaadásban az Úr Jézus vonásait önmagára átvinni; sorba kell vennie gondolatait, érzéseit, viszonyait és föl kell vetnie a kérdést: Hogyan gondolkoznék, hogyan érezne, hogyan tenne ilyen körülmények közt Jézus? Ez is jó és praktikus áldozás.