Május 6.Hétfő, Szent János apostol és evangélista olajbafőzése a Porta Latina előtt, Keresztjáró nap

Szent János apostol, a szeretett tanítvány ünnepe

János a szeretett tanítvány. Ő az, aki a legtöbbet beszél a szeretetről. Az első találkozás pillanatában megérzi Jézus szeretetét, és ebben élete végéig kitart. Bár a vértanúság nem lesz osztályrésze, mégis a teljesen Istennek adott életet láthatjuk életében.

Az Élet Igéje:

Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek” (1 Jn. 1;1)

Jánosé a nagy szó: Isten a szeretet.

Csak Szent Pál fogható hozzá fogékonyság és a teológiai gondolkodás mélysége tekintetében.

Szent János második ünnepe van ma. Tulajdonképpen az ő szenvedésének tiszteletére épült római templom felszentelésének napja, annak emlékére, hogy Szent János apostolt 95-ben, az üldözés alatt forró olajba dobták. Mivel ez nem ártott neki, Patmos szigetére száműzték.

Szent János ünnepét a nyugati egyházban a 6. század óta december 27-én ülik. Ünnepéhez kötődik a bor megáldásának szertartása. Védőszentjüknek tekintik a teológusok, filozófusok, tanárok, tanulók, aranybányászok, ezüstbányászok, kosárkötők, könyvkereskedők; közbenjár a jó barátságért, bő termésért, illetve lábfájás és mérgezés ellen.

Leggyakrabban az evangélisták között ábrázolják, sassal.

A bizánci művészetben általában aggastyán, Nyugaton szakáll nélküli ifjú.

Az utolsó vacsora ábrázolásakor Krisztus keblén pihen.

SZENT JÁNOS apostol volt a „szeretett tanítvány”, a negyedik evangélium és a Jelenések könyvének szerzője. Testvérével, Jakabbal első követői voltak Jézusnak. Anyjuk volt az, Salome, aki kérte Krisztust, hogy egyik fia jobbról, a másik balról üljön majd Isten országában. Nem tudták, mit kérnek…

Péterrel Jánost küldte előre Jézus, hogy az utolsó vacsorát elkészítsék. János volt az aki a vacsora alatt Jézus mellett volt az asztalnál. Neki mondta meg Jézus, ki az aki elárulja majd. Ott állt a kereszt alatt, az ő gondjaira bízta Máriát, akit gyámanyjául rendelt.

A sírhoz is elsőnek szaladt az asszonyok híradására.

A Galileai tengernél elsőnek ismerte fel Jézust, őrá mondta az Úr:

Akarom, hogy ő így maradjon…!”

Az Úr tanítványai köréből János kiemelkedő személyiség: Péter után ő a legfontosabb az apostolkollégiumban. A négy evangélista közül az ő szimbóluma a sas, melynek szárnyalása, magas röpte és napra figyelő tekintete jól kifejezi János sajátságait. A negyedik evangéliumban csak úgy szerepel, mint „a tanítvány, akit Jézus szeretett”, s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem visel.

Evangéliuma is nagyon különbözik a többiekétől.

–Máté úgy kezdi sajátját, mintha egy közönséges emberről beszélne, ezekkel a szavakkal: Jézus Krisztus nemzetségtáblája, aki Ábrahám fiának, Dávidnak volt a fia.

–Lukács Zakariás papi szolgálatával indít.

–Márk Malakiás és Izajás jóslatával.

Az elsőnek (Máté), ember a jelképe – a nemzetségtábla miatt,

a másodiké (Lukács), bika – a papság miatt,

a harmadiké (Márk), oroszlán – a pusztában kiáltó szó miatt: Készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!

János azonban sasként szárnyal fel, egészen az örök Atyáig hatol és így kezd: Kezdetben vala az Ige és az Ige Istennél volt.

A szentírásmagyarázókat sokáig foglalkoztatta a kifejezés: „a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Kétségtelen, hogy János Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet vitt az apostolok körében. Ők hárman alkotják azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehetnek kiváltságos pillanatokban: a színeváltozás hegyén, Jairus házában és az Olajfák hegyén a vérrel verítékezéskor.

De még e három közül is János áll a legközelebb az Üdvözítő szívéhez, mert az utolsó vacsorán nem Péter, nem is Jakab, hanem ő hajthatta a fejét Jézus keblére. És húsvét vasárnapjának reggelén, amikor Mária Magdolna futva hozta a hírt, hogy üres az Úr sírja, Péterrel együtt futásnak eredt, látni a mondottakat, s ő, a fiatalabb ért oda elsőnek.

És János valóban fiatal volt, ha meggondoljuk, hogy az evangéliumot 90-100 között írja, Krisztus nyilvános működése pedig 28-30 közé esett. Így János volt az apostolkollégiumban a Benjamin, akit az Úr a legjobban szeretett.

Abból azonban, hogy ő volt a „kicsi”, s hogy az Úr annyira szerette, nem szabad a kényeztetés felé szabadjára engedni a képzeletünket. Már akkor kemény munkásélet állt mögötte, amikor Jézus hívó szava hangzik feléje, hiszen halász volt a testvérével, Jakabbal együtt. A szülői házban, Zebedeus és Szalóme házában sem a puha kényelem uralkodott. Ugyanazt a nem is veszélytelen foglalkozást űzte napról napra, mint a másik testvérpár, Simon és András. Az evangélium elején pedig kiderül, hogy János már talált is magának egy szigorú mestert, és csatlakozott Keresztelő Jánoshoz, annyira szíven találta a mennyek országa közeledtét hirdető prófétai szó.

János apostol és evangélista, a Jelenések könyvének prófétája, az európai és magyar szakrális néphagyomány egyik legtiszteltebb és egyik legihletőbb hatású alakja. Szellemének merészségét a sas-szimbólum jelképezi: a sas szárnyalása, magas röpte és napra figyelő tekintete jól kifejezi János személyiségét és jellemvonásait. A negyedik evangéliumban János csak úgy szerepel mint „a tanítvány, akit Jézus szeretett”, s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem visel. Evangéliuma mellett három neki tulajdonított levél is található az Újszövetségben, valamint ő írta a Jelenések könyvét.

Jeruzsálemben tartózkodott a kb. 50-ben megtartott apostoli zsinatig, Szent Pál úgy keresi fel, mint az Egyház egyik oszlopát. Ezután Kis-Ázsiában terjesztette a hitet, Efezusban élt. Domiciánus császár forró olajba dobatta, de sértetlen maradt. Patmoszba száműzték, öregkorában már prédikálni sem tudott, csak azt hajtogatta: „Fiacskáim, csak szeressétek egymást” ugyanis ezt tanulta az Úrtól, és ez önmagában is elégséges – magyarázta. Efezusban csendesen halt meg, körülbelül 100 táján.

Ő az egyetlen apostol, aki nem lett vértanú.

A 4. századtól Keleten is, Nyugaton is ünneplik.

Jézus legfiatalabb apostola, a „szeretett tanítvány”, az apostolok legbelső körének tagja. Ő a negyedik evangélium és a Jelenések könyve földi szerzője. Az egyetlen az apostolok közül, aki nem vértanúhalált halt, hanem magas kort érve, 100 körül halt meg Patmosz szigetén.

János volt a Szűzanya gondozója, miután Jézus a kereszten így rendelkezett.

Evangéliuma a legkésőbb íródott, a Jelenések könyve pedig hatalmas, prófétai látomás a végső időkről.

Halálát az első század végére tehetjük, miután egy korábbi merénylet ellene és a forró olajjal telt üstben való elégetés nem sikerült.

Így teljesedett be az evangéliumának végén Jézustól idézett utolsó jövendölés.

Talán épp ezért a mai napon nem a halálát, hanem egy másik helyre való átköltözését ünnepeljük… „szeretetünkről ismernek meg minket!”

Igaz, hogy Szent János apostol életének megismeréséhez a legfontosabb forrás az általa írott evangélium, de ezen kívül is őriz a hagyomány epizódokat az életéből. Krisztus a maga Messiás voltának kinyilatkoztatását a kereszt felé vezető úton nyilvánította ki. A készség pedig, amelyet János mutatott, nem volt üres szólam. Szeretete hősies és hűséges volt, s ennek legszebb bizonyságát az evangélium akkor szolgáltatja, amikor elmondja, hogy a szeretett tanítvány követte Mesterét végig a keresztúton.

Ott állt a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallotta a szót:

Asszony, íme a te fiad!… Íme, a te anyád!” (19,26).

Krisztus megváltó halála és föltámadása a mennydörgés fiainak temperamentumos tettrekészségét is megkeresztelte és megtisztította. Ettől kezdve János minden erejével és képességével a megfeszített, de megdicsőült Messiás örömhírét hirdeti.

A Szűzanya halála és mennybevitele után János Efezusba költözött, és atyja lett ennek a nagy kikötővárosnak, ahol Pál apostol és annak tanítványa, Timóteus működött.

Ebben a városban találkozott János a császár keresztényüldöző gépezetével.

Az öreg apostolt is elfogták, és a bírói ítélet alapján Rómába vitték Domitianus császár elé. Rómában halálos ítéletet hoztak ellene, s a kivégzés módjául azt határozták, hogy egy forró olajjal teli üstbe kell dobni. A Porta Latina mellett tehát fölfűtötték az üstöt és beledobták az apostolt, de János, aki a tanítványok közül egyedül szenvedte végig Mesterével a kereszthalál kínjait, sértetlenül lépett ki a gyilkos fürdőből.

Akkor méregkelyhet itattak vele, s mivel az sem ártott neki, Pathmosz szigetre száműzték.

E szigeten, egy viharos éjszakán, amikor a tenger dübörögve és tajtékozva ostromolta a sziklás partot, Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előtte a menny és a föld titkait, és föltárta neki az Egyház jövőjét. A látottak olyan félelemmel töltötték el, hogy ájultan rogyott a látomást mutató angyal lábához. Sokáig maradt elragadtatásban, s mikor magához tért, már fényes nappal volt, a látottakat pedig kővel jegyezte föl a sziklafalba.

Mikor később végre egy halász hozott neki írószerszámokat, akkor pergamentekercsre írta a látomásait, és elküldte a kisázsiai egyházaknak.

Így beszéli el a hagyomány a Jelenések Könyvének születését.

Amikor Domitianus császár meghalt, János visszatérhetett Efezusba. A városba érve épp egy Drusiant nevű asszonyt temettek, aki életében nagyon sok jót tett, ezért sokan siratták. Életében sokszor mondogatta, hogy úgy szeretné megérni az apostol visszatérését. János megkérte a halottvivőket, hogy álljanak meg, tegyék le a hordágyat és bontsák ki pólyáiból a halottat. Ezután Jézus nevében parancsolt neki, hogy keljen föl, és Drusiant úgy ébredt, mintha mély álmából térne magához.

Egyszer odament Jánoshoz egy pogány pap, és így szólt hozzá:

Ha azt akarod, hogy higgyek a te Istenedben, adj nekem jelet az ő erejéről. Kínálok neked egy próbát: mérget készítek, ha megiszod és nem esik bajod, akkor a te Istened az én Istenem is lesz!” Az apostol tétovázás nélkül beleegyezett.

Akkor a pap odavitetett két halálra ítélt gyilkost. Először azoknak nyújtotta a méregpoharat, hogy lássák, János valóban mérget iszik. Előbb az egyik, majd a másik halálraítélt itta ki a kelyhet és esett össze holtan. Ezután János vette át a poharat minden félelem nélkül, keresztet vetett, és kiitta.A körülállók lélegzetüket visszafojtva nézték, mikor rogyik össze… a méreg azonban hatástalan maradt.

János ezzel leküzdötte ennek a pogány léleknek pokoli kígyóját.

A bor jelenti a mámoros istenszeretetet, melytől a kígyó, – a gonosz – menekül!

Ez a pogány papot megdöbbentette, de még nem tért meg, hanem azt mondta:

Még mindig kételkedem a te Urad hatalmában. De ha ezt a két halottat is vissza tudod hívni az életbe, akkor megtagadom isteneimet, és megkeresztelkedem!”

Akkor János levette a köpenyét, és fölszólította a papot, hogy takarja be vele a halottakat, ő pedig térdre borult és imádkozott. Imádságát befejezve szólt, hogy vegyék le a köpenyt az emberekről. Levették, és azok talpra álltak!

Akkor a pap megtért és megkeresztelkedett…

A hagyomány azt is elbeszéli, hogy János egy alkalommal megtérített egy vadóc ifjút, és nevelését egy presbiterre bízta. Az ifjú azonban hamarosan föllázadt, otthagyta védnökét és rablók közé állt. János nem sokkal ezután keresni kezdte a presbiternél, akire eleven kincs gyanánt rábízta, s annak szomorúan meg kellett vallania, hogy a kincs elveszett. János megdorgálta hanyagságáért, majd lóra pattant és a hegyek közé vágtatott, hogy megkeresse elveszett gyermekét. Rablók közé került, akik a vezérük elé vitték.

Mikor a vezér meglátta Jánost, szégyenében futni kezdett előle, mert ő volt a keresett ifjú.

János, „az ősz öreg” azonban, utána futott, és kiáltozott neki:

Fiam, miért menekülsz atyád elől, aki öreg is, fegyvertelen is? Ne félj! Nekem rólad is számot kell adnom Krisztus előtt. Térj meg, édes fiam, mert Isten küldött hozzád!”

Ez szíven találta az elvadult embert, és bánattal a szívében visszajött. János a kiengesztelődés csókjával fogadta, sőt később püspökké is szentelte.

Egyszer az öreg János apostolnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, s ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa, nevetett rajta, és így szólt a társához:

Nézd csak, az öreg úgy játszik ezzel a madárral, mint egy gyermek!”

János akkor odafordult hozzá:

Mit viszel a kezedben, fiam?” „Egy íjat.” „És mit művelsz vele?” — hangzott az újabb kérdés. „Madarakra és vadakra vadászom vele!” — mondta a tanítvány.

Hogyan csinálod?” — kérdezte János.

Akkor a tanítvány megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan feszesen. Azt felelte rá, hogy azért, mert elfáradna, s mikor lőnie kellene, nem volna erő a karjában.

Az apostol akkor így tanította:

Látod, így van ez az emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia a földre. Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.”

Mikor már nagyon öreg volt, egyre csak ezt ismételgette:

Gyermekeim, szeressétek egymást!”

Aki ezt teszi — biztosította tanítványait –, megtette, amit tennie kellett.

Halála közeledtével az oltár mellett ásatta meg a sírját. Leszállt a sírgödörbe, imádságra tárta a karját. Ekkor vakító fény villant, s mire a körülállók újra láthattak, a szent teste eltűnt a szemek elől.

Csak aki megteszi Isten akaratát, az él örökké”

„…Írok nektek, fiacskáim, mert bocsánatot nyernek bűneitek az ő nevéért. Írok nektek, apák, mert megismertétek azt, aki kezdettől fogva van. Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt. Írok nektek, kisdedek, mert megismertétek az Atyát. Írok nektek, fiatalok, mert erősek vagytok, Isten igéje megmarad bennetek, és a gonoszt legyőztétek. Ne szeressétek a világot, sem azokat, amik ebben a világban vannak. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete, mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van. Ez a világ elmúlik, és elmúlik a kívánsága is. Aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké…” (1Jn 2,12-17)

Gyermekeim, itt az utolsó óra!’”

„…Fiacskáim, itt az utolsó óra! És amint hallottátok, hogy jön az Antikrisztus, már most is sok antikrisztus támadt, amiből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk jöttek elő, de nem voltak közülünk valók. Ha közülünk valók lettek volna, bizonyára velünk maradtak volna; de ki kellett derülnie annak, hogy nem mindnyájan közülünk valók. Ti azonban fel vagytok kenve a Szent által, és mindent tudtok. Nem is azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hanem mint olyanoknak, akik ismerik, és azt is, hogy semmi hazugság nem származik az igazságból…”( 1Jn 2,18-21)

Istenünk, ki Szent János apostol által föltártad előttünk Igéd titkait, kérünk, add, hogy amit ő oly nagyszerűen megírt, azt értelmünk kellő fölkészültségével fogadjuk be!

KERESZTJÁRÓ NAP – HÉTFŐ

Az áldozócsütörtök előtti hétfő, kedd és szerda a testi-lelki javakért könyörgő imádságos, úgynevezett keresztjáró napok, aminek a hagyománya az 5. századra nyúlik vissza.

A keresztény emlékezet szerint A „Keresztjáró napok” szertartása-hagyománya Franciaországban, Galliában keletkezett.

Vienne környékét az 5. század közepén sok természeti csapás érte: földrengés, fagy, elemi csapások, rossz aratás sanyargatta a népet.

Szent Mamertus ezért egybehívta a népet és imádkozva, énekelve körmenetben kivezette a határba és ott kérték Isten irgalmát és engesztelését. Ezért 469-ben Szent Mamertus az Urunk mennybemenetele előtti három napra böjtöt, körmenetet és imádságokat rendelt a szorongatások megszűnéséért.

A hagyományt, amit ma keresztjáró napokként ismerünk, Gallia más egyházmegyéi is átvették, majd innen jutott el körülbelül 300 év múlva (a 6.századtól) Hispániába és Itáliába -Rómába, és onnan az egész világra. A 9. századtól pedig Germániában is fontos egyházi eseménnyé lett. Később Európa számos országában elterjedt. Ebben a szertartásban ma is élő maradványát látjuk a régi stációs Istentiszteletnek, mert az a templom, ahonnan a menet kiindul, megfelel a régi collecta-templomnak, míg a másik a stációs-templom, ahol a szentmisét bemutatják.

Krisztus Urunk figyelmeztetett: Kérjetek és adatik nektek.

Ezt a parancsot teljesíti ma az Egyház és ezért tart könyörgő körmenetet, ez azonos a Szent Márk napján tartott körmenettel.

Mind a kettőt litániának nevezi az Egyház, de mivel a Szent Márk-napi a régebbi:

annak •litaniae maioreso – régebbi, öregebb,

emennek •litaniae minoreso – újabb, fiatalabb, – Litánia a neve.

A litánia szó görögből származik; „Λιτανεία” – annyit jelent, mint könyörögni.

A liturgiában ünnepélyes kérést jelent. És valóban, a Mindenszentek litániája és a hozzáfűzött könyörgések csodálatos tanítást rejtenek magukban.

Tanuljunk imádkozni az Imádkozó Egyháztól és kövessük a gyakorlatban is.