a) „Egy kevéssé, és már nem láttok engem, és ismét egy kevéssé, és megláttok engem, mert az Atyához megyek” (Ján. 16,16). A búcsúzó Mester mindenképen előkészíti tanítványait, hogy megállják helyüket a nagy megpróbáltatás idején. Elszakadok tőletek, – mondja – testi szemeitekkel nem láttok majd engem, elmegyek Atyámhoz. Üresség, sötétség, vigasztalanság, kedvtelenség környékez meg akkor majd titeket, de e sötétségbe újfajta világosság, ez ürességbe újfajta tartalom, e szakadásba újfajta kapcsolat kell, s az lesz a Szentlélek; tőle megnyílnak lelki szemeitek s benne tapasztalni fogjátok a jelenlétemet. – Jézus folyton feljebb vezeti az érzéki, a természetszerű embert; nemcsak napvilágot, hanem lélekvilágosságot sürget; ébresztgeti azokat a lelki, kegyelmi energiákat, melyeknek az Istennel érintkező lélekben kell fakadniok. Kereszténynek lenni annyit tesz, mint meggyőződni a lélekbe benyúló isteni erőkről s átélni azokat önmagunkban, hitünkben, bizalmunkban, megnyugvásunkban, folytonos, krisztusi törekvésünkben a jobb, az isteni után. – Járjunk hát ez érzülettel s legyen érzékünk aziránt, hogy necsak benyomásaink szerint éledjünk vagy csüggedjünk, hanem vessük föl a kérdést, hogy mit gondol Isten s mit akar ő tőlünk e körülmények közt, s tegyünk a szerint.
b) „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy ti majd könnyeztek és sírtok, a világ pedig örülni fog; ti megszomorodtok, de a ti szomorúságtok örömre fordul”. A lélek embereinek van sajátos szomorúságuk, melyet a világ nem oszt, a világ, az a Krisztus vágyait és gondjait nem osztó, az a fölületes, gondolatlan világ. De az a szomorúság lelki kiválóság, a világ dévaj öröme pedig könnyelműség. Szomorkodunk, mikor bűnösségünket, tökéletlenségünket, gyarlóságunkat látjuk, – mikor észrevesszük, hogy mily távol esünk az igazi belső, nemes jóságtól, – mikor tapasztaljuk, hogy mily nyers, szálkás, szemcsés anyag vagyunk, melyből a művész is nehezen farag ki szépséget s örömöt; de minél jobban érezzük ezt, s minél érdeklődőbb, megalázkodóbb lélekkel vesszük ezt szívünkre, annál inkább mozdul meg bennünk a lélek, jelentkezik az érzék, hasonulunk, nemesbülünk; szomorúságunk tehát örömre változik. Az örömök e tiszta forrásához a kulcsot a lélek s nem a lelketlen világ őrzi.
c) „Az asszony midőn szül, szomorúsága vagyon, mert eljött az ő órája; miután pedig megszülte a gyermeket, már nem emlékezik szorongatásáról örömében, hogy ember szülelett e világra”. Mindenki, aki új emberiségnek, új, jobb nemzedéknek kialakításán dolgozik, valahogyan az újjászületés fájdalmaiban is osztozik. A szülő, a nevelő, az apostol szülési fájdalmakat s örömöket élvez. Mennyi nehézség, csalódás, ellenkezés, keserűség éri, mennyit szenved s vágyódik, míg végre lelket lát csillámlani az ösztönös neveletlenségben. De ha azután sikerült embert, keresztény, nemes lelket fölnevelnie, nem emlékezik többé szorongatásáról örömében, hogy van megint egy „emberrel” több a világon. – Imádkozzék a nevelő, dolgozzék lélekkel, adjon lelket, ébresszen lelket főleg példájával s egyéniségével; gondoljon saját neveletlenségére a multban s talán a jelenben is s arra a sok szorongatásra, melyet nevelőinek s a Szentléleknek okozott!