a) Kitárom lelkemet, s ha már eltelek az Úrral hát kérek. „Effundam in conspectu ejus orationem meam”, kiöntöm lelkemet. Kérek világos ésszel, meleg szívvel, erős kézzel. Mint a reneszánsz mesterei, a nagy géniuszok bőrkötényben jártak műtermeikben; úgy én nagyot is gondolok és munkáskézzel is nyúlok művemhez. Térdelek és imádkozva gyúrom, mintázom, kalapálom lelkemet. – Sokszor „kértem szépen”, de nem dolgoztam erősen; nyafogtam, de nem alkottam; ettem, de nem erősödtem; ímmel-ámmal dolgoztam; most imádkozom és kérek, de erős kézzel dolgozom is. „Nem eresztlek el, Uram, míg meg nem áldasz engem”.
b) Tanulmányozom szívemet-lelkemet Jézus inspirációi szerint. Mi van már bennem szolíd erényből? Mi fejlődésem akadálya és haladásom veszedelme? Van-e már valamikép krisztusi életem? A kegyelem sokat kikezd, de alakot és szépséget nem ölt e mű. Ó ti lelkek, ti szomorú művészek, kik semmit sem alakítotok, ti a desperáció és nem az inspiráció tanítványai vagytok. Belenézek magamba a hivatott művész szemeivel, kit Jézus kegyelme hevít és segít.
c) Fölajánlom magamat, szívemet, akaratomat, mert Jézus kéri: Add, fiam, nekem szívemet. Fölajánlom testemet, hogy élő és szép áldozat legyen, „vivens, beneplacens”. Fölajánlom életemet, hogy ne éljek már magamban, hanem én őbenne. Életközösséget keres s életet ad; adjam tehát oda viszont szívemet, testemet, lelkemet, s akkor lesz mindez az ővé, ha az ő gondolatai s inspirációi szerint alakul ki.