Miként a lopásnak, úgy a hazugságnak is megvannak a maga specialistái. Elsorolunk belőlük néhányat.
1. A szokásos füllentők
A legtöbb ember, ha valamelyes szükség, haszon, udvariasság, gyengédség vagy akár a tréfa úgy kívánja, nagyon hamar s könnyen feljogosítva érzi magát egy kis hazugságra.
Itt azonban meg kell jegyeznünk, ha valaki maga sem véli, hogy szavai hitelre találnak, voltaképpen nem hazudott. Nem hazudik az, aki másnak azt mondja: „Alázatos szolgája!” jóllehet esze ágában sincs ezt komolyan venni. Sőt a kereskedő sem hazudik, aki nagy garral állítja, hogy portékáját olcsóbban adja, mint amennyiért jómaga beszerezte.
Aquinói Szent Tamás ugyan elhitte tréfálkozó társainak, hogy ott künn az utcán az ökrök repülnek, „mert – úgymond – inkább elhiszem, hogy az ökrök repülnek, mint azt, hogy a keresztény hazudjék”, de ebből nem következik, hogy társai tényleg vétettek a VIII. parancs ellen. Ily esetekben inkább csak a szent naivságot kell tisztelettel bámulnunk, a Szent Tamás által adott bölcs feleletet pedig mindenesetre jól megszívlelnünk.
2. A nagyítók s hamis beállítók
a dolgokat s eseményeket a saját érdekük s pártállásuk szerint színezik s állítják a közönség elé. Az újságírók, főleg a háború alatt e tekintetben szinte utolérhetetlen rekordot értek el.
3. Az általánosítók
azt az elvet vallják s akarják mások lelkében is meghonosítani, hogy „egyből ítéld meg valamennyit”. Főleg az Egyház szolgáival szemben mindennapos ez az igazságtalan eljárás. Ha valaki savanyú almába harapott, vajon joggal tart‑e minden almát savanyúnak? „Az angyalok között is akadt rossz, mondja Shakespeare, vajon azért a többiek kevésbé ragyognak?”
4. A hízelgők
A hízelgőket is voltaképpen a hazugok közé számíthatjuk.
Már Theophrastus az ókorban hűen jellemzi őket. Mikor a hízelgő – úgymond – nagy úrral sétálni megy, mindjárt a találkozásnál csodálkozik, hogy az minő jó színben van, mily fiatalos a lépése, mennyire nem öregszik. Ruhájáról nagy gonddal lefújja a porszemecskét, miközben elmondja: „Mindenki téged néz. Múltkor is itt dicsértek, ott magasztaltak”. Az Úr minden rossz élcére harsányan felkacag és tapsol. Gyermekeinek cukorkát hoz s okosságukat agyondicséri, bármily csúnyák s ostobák is azok. Az asztalnál dicsőítő himnuszokat zeng az egyes ételekre. Mikor az úr szólásra nyitja ajkát, pisszeg, hogy az egész társaság némuljon el s odahallgasson.
A francia akadémia csupa hízelgésből a király iránt a következő pályatételt tűzte ki: „XIV. Lajos sok erénye közül, melyik a legkiválóbb”. Ezt már a fejedelem is megsokallta s leintette a tételt.
A túlságos udvariasság is csupa hízelgés s így csupa hazugság.
Nagy Frigyes egyszer szobrot ajándékozott Voltaire-nak ezzel a felírással „A halhatatlan férfiúinak”; mire Voltaire felelé: „Felséged a saját birodalmából (a halhatatlanságból) hasít ki nekem egy kis birtokot”. Ámde ez a kölcsönös bókolás nem volt egyéb merő hazugságnál; ez a két férfiú gyűlölte s utálta egymást. Míg Voltaire a legnagyobb elismerés hangján bírálja a fejedelmi költő verseit, háta mögött így nyilatkozik róla: „Ez a Frigyes mindig hozzám küldi szennyesét, hogy kimossam”. Viszont a fejedelem így jellemzi az ő „legjobb barátját”: „Siratni való dolog, hogy ebben a gézengúz lélekben ily pompás tehetség lakik”. Bezzeg Boileau sokkal jellemesebb s nyíltabb bírálója volt a fejedelmi kontárnak: „Felségednek semmi sem lehetetlen, írja a hiú uralkodónak; Felséged rossz verseket akart írni s íme az is sikerült”.
A hízelgő hasonlít a vámpírhoz, mely szárnyaival finoman legyezgeti áldozatát, hogy annál biztosabban kiszívhassa vérét.
Utasítsunk azért vissza minden hízelkedést! Ne utánozzuk ezt a francia minisztert, aki így szólt egyik párthívéhez: „Tudom, hogy hízelegsz te parazita, de folytasd csak, mert jól esik!”
Mennyivel bölcsebb volt Kozroes király már az ókorban. Gyémántgyűrűket ígért azoknak, kik neki s felőle megmondják az igazságot. Udvaroncai nyakra-főre dicsérték s az egekig magasztalták. A bölcs Elaim azonban hallgatott. A király unszolására végre így nyilatkozik: „Fejedelem! a hízelgést pénzért meg lehet venni, de nem az igazságot”. „És mi az az igazság?” „Király vagy, hangzott a bölcs válasz, de mint ember por és hamu, akit Isten csak azért alkotott, mert azt akarta, hogy az embereknek használj.” Kozroes erre a gyémántos gyűrűket kiosztotta hízelgőinek, Elaimnak azonban mitsem adott. Másnap aztán megkérdi az udvaroncokat, hogyan vannak megelégedve az ajándékkal. „Fejedelem – szólnak ezek egyhangúan –, a gyűrű ugyan kedvesebb nekünk az életünknél, de be kell vallanunk, hogy a kereskedő, akitől vetted azokat, megcsalt téged; az ékkő egytől-egyig hamis.” A fejedelem erre mosollyal feleli: „Tudtam én jól, mit adok nektek. Hamis dicséretért hamis gyémánttal fizettem”. Elaimot azonban állandó barátságával tüntette ki.
5. A képmutatók
a hazugoknak legundorítóbb s legveszedelmesebb fajzata. Ezek az erény, a vallásosság, a szentség külszínét használják belső romlottságuk leplezésére s embertársaik megtévesztésére. Olyanok, mint a hólepte szemétdombok. Kívül ragyogó fehérség, belül csupa szenny és rothadás. Az Üdvözítő földi életében sok képmutatóval találkozott. Ilyen volt Heródes király, ki a három keleti Bölcs előtt oly ügyesen játssza a buzgó Krisztus-keresőt, ilyen volt Judás, ki csók és ölelés között döfte szívébe az árulás tőrét; de főképp ilyenek voltak a farizeusok, akiknek álszenteskedése gyakran felháborítá még a legszelídebb isteni Mestert is. „Jaj nektek, úgymond, képmutató írástudók és farizeusok! mert hasonlók vagytok a megfehérített sírokhoz, melyek kívül ékeseknek látszanak az emberek előtt, belül pedig telve vannak holtak csontjaival és minden undoksággal.” (Mt 23,27)
És a farizeusok nem halnak ki soha. Minden képmutató örökli jellemüket, lelkületüket, sőt nevüket is. Ma is „felmennek a templomba imádkozni”, sőt felhatolnak az oltár lépcsőire, mindenütt keresik Krisztust, akinek pedig náluk nincs nagyobb ellensége.